Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
***
Szilágyi János: Ville erdeje
Otthon már a Vörösréz Órájának végére járhatnak, mikor még a nap is küszködik a felkeléssel. Én már tutajtörést szenvedtem egy folyón, hadakoztam az áradattal egy macska és két kislány életéért. Most pedig a hátamon fekszem a sárban. Az eső pedig esik.
– Jó reggelt, ifjúúr! – hajolt fölém az enoszukei vénember, aki a lélekvesztőn Kaoraku papjának vallotta magát – A folyó rossz oldalán értünk partot, és ebben az időben nem lesz könnyű átverekedni magunkat. A legokosabb, ha az erdőn át megyünk inkább. Bár a helybéliek rossz dolgokat sutyorognak róla…
Igen. Még a Bronz Órája sem köszöntött rám, amikor felülve a sárban éreztem az újabb kaland KORÁNTSEM hívogató illatát. Eső és nádas szaga volt, némi mocsárral és dohos erdővel. A kabátomban rejtőző dohányzacskóra gondoltam, majd megbizonyosodtam, hogy átázott. Ez egy olyan nap lesz…
– Különös jószág vagy te. A Nyolc Vadonban nemigen láttam még olyan alakot, aki ilyen hosszú útra magányosan és fegyver nélkül indult volna. De jó hallgatóságnak tűnsz és a Mennydörgő Sárkány szereti az értő fülű halandókat – mantrázott mellettem a kis öreg, amint egyre mélyebbre jutottunk a kortalan rengetegben. Nem kötöttem az orrára, hogy én bizony jártam Enoszukén, és ha valamit megtanultam, hogy igencsak törik ott a közös nyelvet vele ellentétben, de hagytam, hogy titokzatoskodjon, mert MÉG nem tűnt úgy, hogy meg akarna ölni, másrészt figyelmemet lekötötték a fák között minket követő lapos tekintetek – Tiadlan földjén kevés ilyen különös és elfelejtett vidék akad, pláne ilyen közel a fővároshoz, Elyához. Ha ki is érünk innen bizonyos, hogy egy napba is beletelik, mire jóravaló fogadót találunk sült rizzsel és iható teáskannával. Addig mesélhetek magamról, ha akarod.
Raonna látja lelkem, nem én nem akartam többet megtudni útitársamról, hanem az üldözőink unhatták meg a rekedt hangját, mert lelkesen ugrottak a nyakunkba elhallgattatni. Arcukat sötét maszk takarta el, fegyverük rövid, egyélű penge, s baljukban aljas tűpárnák feltételezhetően mérgezve. Leküzdve a késztetést, hogy Kaoraku szent emberét élő pajzsnak használjam, a magas susnyásba löktem és utána ugrottam. Szégyen a vakharc, de hasznos… különösen egy erős dzsad leves előtti reggelen, hogy csak egyenként kelljen a kisnövésű bitangokkal leszámolni.
A túlerő nem zaklatott fel, mert tapasztalatom szerint sohasem bizonyul elégnek, fegyvert pedig általában hoz a másik fél. A lapulevelek csöpögő árnyékában bemutatott földharcos testcsellel meg is szereztem a shenar kardját, és előzékenyen vágtam a nyakcsigolyája mentén végig a gerincébe. Ez hatott. Az őt követő másik kettőn is, mert látszólag nem hoztak magukkal a tűikre preparált méregre ellenszert, vagy idejük nem volt, mikor a maszkon keresztül megkóstoltattam velük. A légzőgyakorlatok fontossága ilyenkor élet és halál között tehet különbséget.
Mikor a hajamban fűszálakkal és gyökerekkel emelkedtem fel az aljnövényzetből immár két új shenar-karddal célpontot keresve, megpillantottam a szerzetest egy még rángatódzó testen pipázni. Sóhajtva ejtettem vissza gazdáikra a kardokat és visszatértem az ösvényre. Borzalmas kíváncsi voltam, hogy a púpos kis öreg vajon hol tarthatta szárazon a maga füstölőjét a folyóba esés után. Roppantul kíváncsi…
– Úgy látom, hogy a Sárkány mégsem teljesen egy fegyvertelen mamlaszt rendelt mellém feladatom teljesítésére – szökkent elém az öreg, és bár maga sem tudta, de a saját életét megmentve száraz dohánylevéllel kínált – A nevem Cungenmaru, és az enoszukei tenna császárnőnek teljesítek titkos küldetést, a jelek pedig azt mutatják, hogy a segítségemre leszel ifjú orgyilkos.
– Ha tüzed is van, meghallgatlak – elfogadtam a sorsomat. Meg a maroksárkányom is a tutajon maradt.
A „véletlen” mint kiderült az Úrnő, Ville erdejébe vezetett minket. Hallottam már róla, a tiadlaniak ezen a néven tisztelik az Arel nevű pyarroni hekkát, akinek egy sólymot formázó szimbóluma az én nyakamban is lógott egy jó ideje. De ez egy másik történet. Ez megmagyarázta, hogy a háborús vadásznő szent erdeje fölött miért tombol folyamatosan vihar, s miért nem a legnépszerűbb kereskedelmi útvonalak mentén helyezkedik. Az istenek tapasztalatom szerint tesznek a gazdasági érdekekre.
Cungenmaru beavatott a részletekbe, főleg, hogy elterelje figyelmemet a vizes ruhámról. Az Enoszuke szigetét megrontó förtelmet, Dang Idant, az északiak dühe, ami szigetvilággá gyalázta az Ég Alatti Császárságot ugyan elpusztította, de csak darabjaira esett, amit legfanatikusabb és démoni erőkkel átitatott hívei, a bonok, igyekeztek elmenekíteni, és az egyik idáig futott azokkal a gyilkosokkal, akiket sikerült meggyőznie a maga – valószínűleg világuralmi – terveinek igazságosságáról és elérhetőségéről. Ez az egy szem kis enoszukei pedig azért jött ide, hogy leszámoljon vele.
A vihar pedig egyre hevesebben tombolt arrafelé, amerre tartottunk. A jó irányról az én elképzeléseim általában eltérnek. A fák közül kilépve pedig teljesen arcunkba kaptuk Ville nemtetszését, mikor elértük a Daloló Színek Tavát. A név megtévesztő, legalábbis én inkább barna-zöld-haragoskék árnyalatokat véltem felfedezni, mielőtt egy alacsonyan szálló liliommező arcon vágott. Mire kihámoztam magamat a növényzetből, ez a talpraesett Cungenmaru már talált is egy csónakot – sejtettem ki fog evezni – és erősen gesztikulált a tó közepén és a hullámtarajon túl oromló, magányos templomszentély felé.
A látszólag párszáz lábat heves könyök-izomláz és egy óra múlva értük el, de öröm az ürömben, hogy a kis fickó is berekedt a navigálás közben, és csak egyszer borultunk. Mikor felléptem a tornácra és a botjánál húzva kisegítettem a szerzetest, a következő hullám ízzé-porrá törte járművünket a kőlépcsőfokokon. Könnyen jött… de mi hogy fogunk innen távozni? Nem osztottam a púpos feltehetően öngyilkos fanatizmusát a küldetés végével kapcsolatban.
Odabent egyszeriben jobban éreztem magamat, és mintha valami láthatatlan fal taszította volna ki a vihar zaját és szelét. Mármint nem tetszett a körben kivéreztetett Ville papok látványa, de szárazon voltunk végre, még ha a levegő kicsit állott is volt a kiontott belektől. A tiadlani építészetre jellemző módon nem bonyolították túl a belső elrendezést, a korábban pedig itt lezajlott ütközet a madaras-virágos papírfalak és tolóajtók szavatosságán sem javított sokat. Így hamar beláttunk a központi szentélyben gyülekező alakok csoportjára, akik már kántáltak is serényen.
Cungenmaru lehúzott maga mellé, és előzékenyen fordítani kezdte az ó-enoszukei őslakos halandzsát, s megbizonyosodhattam róla, hogy a szekták a Quiron-tenger partján mind egyformák: dicső múlt, önkéntes szolgaság, felfoghatatlan áldozat – lehetőleg másé – és a zaklatott jelen helyett újabb dicső, feltehetőleg külső síkok lényeinek alávetettségben eltengetett jövőkép. Ismertem egy Krad lovagot, aki ilyenkor már pallossal a kezében üvöltve rohamozott volna. Hiányzik.
A szerzetes mellettem különös változáson ment keresztül: előbb eltűnt a kis felöltőjében, majd a túlsó felén a púpját maga előtt tartva már maga is a shenarok harci köntösében feszített, maszkban meg minden, csak a bon szolgáival ellentétben fehér színben. Praktikus. A púpja valójában ügyes is fa hátizsákként rengeteg hasznos kis szerszámot rejtett, amiknek felét ránézésre sikerrel vethettem volna be egy toroni vérnászon, de most főleg az eldobható, zajkeltő, robbanó és füstbombákra koncentráltunk. A slan csillagjai közül azért magamhoz vettem pár ötágút.
A bon egyébként egy félmeztelen izomkolosszus volt, akinek felsőtestén nem minden csalódás nélkül ismertem fel több, számomra kevéssé ismert harcművész iskola diadaltetoválásai mellett egy aszisz öklöző viadal és egy gro-ugoni veremharcos bélyeget. Csak oldalra sandítottam, de az új szerelésében kissé elhalkult Cungenmaru egyértelműen a tudtomra adta, hogy rám a bon-slan legyőzésében számít elsősorban, a többieket ő előzékenyen magára vállalja. Lehunytam a szemem, és felidéztem magamban a rendelkezésemre álló meditációkat, diszciplínákat. Otthon a Mithrill Órájában járhatott az idő, egyesek már készülnek ebédelni… még az obsorok is.
A detonációk kivittek minden falat, ami megmaradt, és a tető egy részét is sikeresen az ellenségeink nyakába ejtették. Meg a miénkbe. Hörögve csapkodtam vadul két oldalra a markomban tartott apró slan csillagokkal, hogy utat vágjak a kormos füstben, és próbálkozásomat siker koronázta. Egy tetovált kar előzékenyen torkon ragadott a semmiből és a tornácig hajított, ahol egy oszlop tartott meg az újabb csobbanástól. Köhögve térdeltem fel, és a felém vágtató hústorony felé küldtem a két dobófegyvert. Természetesen lepattantak az akkorra már acélkeménységű hasfaláról.
Minden a terv szerint haladt, úgyhogy oldalra vetődve elhajítottam a füstbombát, amit sikerült kivennem a púpból. A füst fedezékében reméltem elgurulni, de csak alig valamivel takarta el a padlódeszkákat, így kifejezetten szánalmasra sikerült a mutatványom, de az enoszukei közönség ezt is értékelte… tizenkét rúgással. Két és fél csontrepesztéssel később sikerült felállnom, és kiszenvednem magamból annyi védekezést, ami egykori tanítóim becsületét is megvédte. Mozdulataim természetesen nem voltak olyan ősiek és kiforrottak, mint ellenfelemé, de egy stabil védekezésnek bizonyultak a füstszőnyegben hátrálva, a körülöttünk felcsapó hullámok között.
A bon érezte, hogy emberére talált bennem, s elismerően változtatott légzésén, amivel tudtam, hogy a magafajta harcművészek legtitkosabb technikáinak egyikére… vagy másikára készül. Meg kell vallanom, hogy ezt én a magam szakmájában csak úgy nevezem, hogy csalás. Mély levegőt vettem és összpontosítottam, hogy felkészüljek a legrosszabbra. Szemmel alig látható sebességre gyorsult, és olyan irányokból záporoztak rám támadásai, amik áthágták a fizika törvényeit… olykor úgy tűnt, hogy négynél is több végtagja van.
Felduzzadt pofával eluntam a vagdalkozást és rákiáltottam, hogy elég. Dölyfösen megmerevedett egy mozdulatsor közben és kérdőn nézett rám, mire én lefelé mutattam. A füstből már egy ideje kiértünk, és velem ellentétben ő nem alkalmazott testsúlyváltoztatást. Nehéz is lett volna, mert ahogy számoltam magamban, két-három, ősi meg titkos technikára is koncentrált egyszerre. Komikus módon mintha csak a felismerés késztette volna rá, süllyedni kezdett mint a kő, miközben én pehelysúlyként lebegtem a víz felszínén. Úszni ettől még persze remekül tudhatott is, így tervem utolsó része következett.
Megfordítottam a magam diszciplínájának irányát, és most teljes testsúlyom többszörösével nyomtam őt fentről egyre mélyebbre. Igen, a döbbenetére, felkészületlenségére és arra kalkuláltam, hogy nem maradt elég levegő a tüdejében merülés előtt. De ezt azért még néhány víz alatti ólomsúlyú öklözéssel meg is toldottam. A maradék levegő véres buborékokként tört fel belőle a felszínre, miközben együtt süllyedtünk a Daloló Színek Tavában, és most már, így a légszomjtól fuldokolva… én is értettem a névadást.
A nap állásából arra következtetek, hogy már a Vas Órájában tértem magamhoz a zötykölődésre, mikor az öreg enoszukei szerzetes ismét fölém hajol.
– Jó reggelt ifjúúr! Kár volt kihagynia a végét. Miután végeztem odabent, magát egy csodálatos lény hozta ki a vízből: egy igazi nardael. Lecsendesítette a tavat és a vihart is. Úgy látszik megtisztítottuk Ville szent ligetét, amiért nagyon hálás volt. Egészen az erdő széléig cipelte magát és kísért engem. Csuda dolgokat láttunk út közben… mármint maga éppen nem. Aztán ez a becsületes szénégető – Kaoraku áldja meg érte – a szekerére vett fel minket és hamarosan megérkezünk a kereskedő úthoz. Pár óra, és már Elyában is lehet ha akar.
– Maga merre indul… atyám? – tápászkodtam fel a szekér oldalának és tapogatózni kezdtem, de az „öreg” megelőzött, és már egy előre megtekert cigarettát dugott a számba.
– Jahajj fiam, sok a dolog. Délnek megyek, hajóra szállok, Kaorakunak dolga van velem a Háromfejű földjén. Úgy hiszem, te jól ismered arra a járást, és jól jönne egy ilyen vezető nekem mint te.
– Balszerencse – szívtam mélyet a száraz dohányból – nekem éppen északra van dolgom.
– Az nagy kár fiam – sajnálkozott az öreg, de a szeme mosolygott – Tényleg, még a nevedet sem kérdeztem meg. Elárulod?
– Caleb… Caleb d’Avrem – megkapaszkodtam a szekér oldalában és az oldalunkon suhanó rizsföldeket néztem, majd abba az irányba ahonnan jöttünk. Ville erdeje a távolban komorlott ősi fáival, és felettük, bár viharfellegek tekeregtek, valamiképp nyugodtabban morajlottak, mint korábban – de a barátaim, csak úgy neveznek, hogy a Farkas.
„A folyó pedig azt mondta: Két ilyen haszontalan állat pedig nem kell nekem! Ezzel kivetette magából a teknőst és a farkast. Az Úrnő pedig megkegyelmezett nekik, és menedéket adott nekik erdejében, amikor pedig favágók jöttek, hogy kivágják a fáit a farkas megharapta őket és a teknős gáncsot vetett nekik. Látta ezt a folyó és azt mondta: Erdő, add nekem vissza a barátaimat, mert az én partomon is sok az ember, aki mindenfélét belém dob és halaimat kieszi. Harapják és gáncsolják meg őket is! Az Úrnő leszállt az erdő és a folyó közé és azt mondotta: osztozzatok meg szépen a barátaitokon, ha pedig segítettek rajtatok ne fordítsatok nekik hátat és tápláljátok, védjétek, rejtsétek el őket. Így tett a kis folyó és onnantól nem fulladt meg benne egy teknős sem, az erdőben pedig sok farkas nevelkedett, hogy ha az ember éles fejszével jön, az erdőnek is legyenek fogai és karmai, hogy védekezzen. Ne bántsd az erdőt, a folyót és a természetet… különben az Úrnő újra eljön, és ha megint eljön, nem szól majd semmit már. Nem ismétli meg önmagát.”
– Ville papok tanmeséje gyermekeknek Tiadlanban
***
A következő rendezvény, ahol a díjak között találkozhattok a kiadvánnyal fizikai formában, ami az összes írást egyben tartalmazza a XI. Fanfár a Hősökért Tábor lesz március 14 és 17 között. Figyeljétek a vele kapcsolatosan kikerülő anyagokat.