A szemfüles olvasóknak feltűnhet majd némi áthallás az alábbi hangulatkeltő kapcsán, de ez nem a véletlen műve. Ahogy a cím is utal rá nem szól másról mint a távoli jövőről. Ami most már egyre kevésbé tűnik távolinak. Olvassátok hát figyelemmel!
El futuro lejaño
A masszív hadi galeasz, erős fa teste, mint az izzó acél, amit vízbe mártanak, úgy szórta szét maga alatt a gigászi hullámokat, aminek nekicsapódott lomha teste. Bár a körülötte hömpölygő végeláthatatlan vízi világ, soha nem látott hullámokat vert, mégis ragyogott a nap, s mint az élet egyetlen hirdetője az óceánon, egész madár rajok követték, a szakadásig feszülő vitorlák röpítette, hajót. Még ragyogott a nap ahogy a legénység, s kapitányuk, reménye is. Még tiszta volt az idő, így a sokadik csillogó tajtékokon túl, ahova csak a szél és a vágy repítette a tekintetet, partnak látszott csapódni a haragos víz, mögötte pedig fel-feltűnt a smaragd színű horizont. Soha nem látott méretű zöld rengeteg kilométereken, csak áthatolhatatlan élettel és zajokkal teli falat alkotott, s hosszan a dzsungel mélyén magasodott az ősi nép lépcsős temploma. Az arannyal bevont sziklakolosszus lábánál önkívületben táncolt az arany és barna bőrű bestiális nép. Néhányan a lépcsőkön imádkoztak, melynek fokait vörösre festette az évszázadok alatt ontott vér, s ahogy felfele szűkültek a fokok úgy vált egyre sötétebbé és csillogóbbá a vörös folyadék, mígnem a legtetején egy újabb hullám indult lefele, hirdetve az új áldozatot, melynek forrása a színarany oltáron remegett egy utolsót. Nedves cuppanással szakította ki, a szent áldozat szívét és nyeste el pengéjével a testhez tartó kötelékeit, s abban a pillanatban köd ereszkedett a papnő szemére.
Szertartási ruhája csupa arany lapokból és színes tollakból állt, száját átfúró jáde tüskék rezegtek, ahogy varázsszavakat mormolt. Hanyag mozdulattal ejtette, a jaguárnak öltözött szolga tartotta arany tálba, a még dobogó szervet, s szétkente a kezein folyó vért, saját arcán. Kitisztuló tekintete kéken ragyogó szemeivel látta végre az eljövendőt. A jövőjükbe vezető egyik utat, nézte a láthatáron túl. Messze túl a zöld rengeteg felett, végig a tomboló óceánon, ott a víz közepén egy hajót ringattak a hullámok, s úgy száguldott feléjük mint az elkerülhetetlen végzet. Határozottan és mohón. De látta a kapitány szemét is, amin keresztül látta szíve vágyát.
Rémülten ugrott fel a ragacsos vérből ahol eddig térdelt, s dühödten emelte az ég felé a szívet. Fölöttük szürkén kezdett kavarogni a világ, majd az első villám durranásával, abbahagyta a dobogást a magasra emelt, szent áldozat.
Sötét felhők tükrözték az alant fodrozódó óceán hullámait, s villámokat préseltek magukból a hömpölygő felhők. Most lett igazán nehéz a hajó útja, és fogyatkozó a matrózokban a remény. Ám nem azért edzették magukat oly sok kegyetlen helyzetben, hogy ettől megijedjenek. Rideg acélként hasított tovább a vízi poklon, Théa kalandorainak hajója.