Tege: Bardon serlege (M.A.G.U.S. novella)

Az yk.rpg.hu „törpés korszakából” származó novella. Eredeti megjelenés: 2001. 10. 02.

***

Gogglúf csendesen ballagott az aszisz verőfényben. A forró szél időnként befurakodott sötétzöld incognója alá, s a kis szerzet ilyenkor szorosabbra vonta maga körül a kopottas anyagot. Gogglúf pont egy öl magas volt. Persze nem emberi öl; az jóval több volt a sajátjánál. Még egy törpéé is nagyobb kellett legyen, bár ezt Gogglúf nem tudhatta biztosan, mert törpével még sosem mérte össze magát. Persze ha igaz, hogy mindenki egy öl magas – természetesen a saját karjaival mérve -, akkor bizony a törpe öl lehetett a nagyobb. Az apró goblin úgy burkolta magát az incognóba, mintha menten megfagyna. Pedig valójában éppen az adott némi enyhülést neki a nyárközép kánikulájában. Egy éve lopta le egy részeg mágusról Ifinben, ám azóta az elnyűtt ruhadarab mágikus tulajdonságai erősen megkoptak, akárcsak az anyaga.

Gogglúf meglehetősen érzékeny volt a melegre. Ha nincs ez a köpeny, most valami árnyas helyen kéne üldögélnie, hogy nehogy hőgutát kapjon, mint az előző években oly sokszor…

Ahogy ezen tűnődött, éles szeme kiszúrt valamit a látóhatáron: apró foltot, mely annál nagyobb jelentőséggel bírt a kicsiny tolvaj számára. Az már Paddon városa kell legyen. A térképek szerint ugyan már hetek óta oda kellett volna érnie, de Gogglúf nem hibáztatta magát. Tudta jól, hogy nem ért a térképekhez, a kocsmárosok útbaigazítását pedig – már amikor szóba álltak vele, s nem penderítették ki egy-egy fogadóból – nem tudta elég jól felhasználni. Négy vagy öt hét, mondták, ami az ő apró lábaiank legalább egy tucatot jelentett, ha nem többet.

Ám az apró goblin meglehetősen nyugodt teremtmény volt. Nem látták szívesen sehol, s ez az évek múlásával csak fokozta fásultságát – ő maga persze türelemnek nevezte ezt. Dél felé járt az idő, ha pedig látja a várost, estére odaér. Persze csak ha szedi a lábait, Gogglúf azonban utált sietni: kinézett magának egy formás bokrot az út mentén, letelepedett alá, oly módon helyezkedve, hogy az útról ne vegyék észre. Elrágcsált a tarisznyájában fellelhető száraz sajtból egy keveset, s közben a holnapi napon törte a fejét. Délutánra kétségtelenül beér a városba, s akkor vége a sajtrágásnak! Keres egy fogadót, ahol szívesen látják – Paddonban minden kétséget kizáróan akad ilyen, hisz elég nagy város – és jó pénzért még nyájasak is hozzá. Az erszényében ugyan csak néhány csorba rézfityinget talált volna, ha belenyúl, de nem véletlenül tartotta önmagát Abaszisz legjobb tovajának. Lesz mindene bőven, csak előtte dolgozni kell egy keveset…

Másnap valóban késő délután volt már, mire beért Paddonba. Nem sietett sehova, komótosan járta a kisebb utcácskákat, s mivel érkeztekor három rézgaras árválkodott az erszényében, ezért útközben alaposan megkopasztott néhány gyanútlan járókelőt. Sokáig nézelődött az aranymívesek utcájában – vagyis majdhogynem kerületében, mert Paddon éppen ezekről volt híres. A közeli dombok mélyén aranybánya lapult, természetesen a nagykirály tulajdonában. A bányát a helyi hercegkapitány bérelte – Gogglúf sehogyan sem emlékezett a nevére – és ebből tartotta el zsebkendőnyi hercegségét. Nem is rosszul. Paddon határozottan város volt, s nem is az apróbbak közül. Két piaccal is rendelkezett, s ez az apró goblin szerint komoly fegyvertény volt errefelé. Itt, Antoh háta mögött.

Az emberek persze gyanakodva lestek a derekukig alig érő, köpenybe burkolózó élősködőre. Legtöbben a helyi alvilág valamelyik tizenéves tanoncát sejtették benne, s ez meg is felelt Gogglúf elképzeléseinek. A narancsszín bőrrel megáldott – megvert – teremtmény ugyanis nem örvendett közszeretetnek. Vagy féltek tőle, vagy lenézték; a lényeg azonban az maradt, hogy elutasítóan viselkedtek vele, sőt, a legtöbb helyről egyenesen kidobták. Megverniük – szerencsére – ritkán sikerült csak, mert az apró goblint egyetlen ember sem volt képes utolérni. Fürgesége – s ezt gyakran hangoztatta is – határozottan emberfeletti volt.
Estefelé a Kivert Kutya felé irányította lépteit. Nem először járt a városkában, négy évvel ezelőtt egy csapat tagja volt itt, s most eljött az ideje a viszontlátásnak. Igaz, a megbeszélt időpont, Antoh hónapjainak utolsó napja még három hónap, de a goblin nem izgult emiatt. Jól fogja érezni magát, pihen egy keveset, aztán kalandra fel!

Ismerte a várost, mint a tenyerét. És ismerte a Kivert Kutya tulajdonosát is. Kivert kutya volt maga is, akárcsak Gogglúf, s a fogadójában bizton menedékre leltek a hozzájuk hasonlóak. Brul’kor törpe volt, a zsörtölősebb fajtából, ami a törpék között nem akármilyen teljesítmény. Most is, alig látta meg a goblint, máris rámordult:
– Még van pofád idejönni? Évek óta ide sem dugtad a képed…
– Jól van, jól – csitította a goblin beletörődő orrhangján sipítva. – Ugyanolyan vendég vagyok, mint a többiek, ne morogj már annyit…
– De morgok! – most a törpén volt a félbeszakítás sora. – Úgy bánok veled mint másokkal: morgok! És ha már itt tartunk, te is bánhatnál velem úgy, mint mások: ne beszélj vissza!
Gogglúf vigyorogva hallgatott hát, így vagy fél percen át némán méregették egymást. Végül Brul’kor szólalt meg előbb:
– Ezt már szeretem! Ülj le, a szobádat majd később megbeszéljük – azzal ment, s hogy a többi vendég se érezhesse magát elhanyagolva, rájuk is morgott egy keveset. A törzsvendégekre többet is.
Gogglúf lekuporodott az egyik sarokasztal durván faragott diófa lócájára, s néhány perc múlva egy kisebb korsó sör is került az asztalára.
– Igyál! De ne kapkodd el, mert aztán megint rádfizetek! – dörmögte oda a törpe a szakállán keresztül.
– Ne aggódj, mogorva vénség – cukkolta tovább a goblin. – Most nem nálad szállok meg, nem keserítem az életed.
A törpe összevonta a szemöldökét és fenyegetően hajolt Gogglúf fölé.
– Azt próbáld meg, elevenen nyúvasztalak meg!
A goblin nem bírta tovább, elmosolyodott.
– Na, eriggy innen, pokróc király! Estig látni sem akarlak. És most a legjobb szobád kell ám!
– De most fizetni is fogsz – húzta még összébb a szemöldökét Brul’kor, hogy szinte ki sem látott alóla. Olyan fenyegető ábrázata volt, hogy a kis goblin már rég elszaladt volna, ha nem ismeri a mogorva csapost.

A nap hátralévő részét kellemes nézelődéssel töltötte. Időnként leült valaki a kis tolvaj mellé, de Gogglúf nem törődött velük, s ha beszéltek is hozzá, nem figyelt. Nem szokott idegenekkel szóba elegyedni, s a kocsmákban, csapszékekben ő csak egy apró, jelentéktelen figura volt a sarokban. Nem is verte még meg soha egyetlen kötekedő sem. Gogglúf alapvetően óvatos volt.

A következő napokat édes semmittevéssel töltötte. A törpe tényleg a legjobb szobát adta régi barátjának, s a goblinnak még az is eszébe jutott, hogy összemérje a goblin ölt a törpével. Brul’kor morogva állt kitárt karral a goblin elé, s egyfolytában zsémbelt. Az eredmény azonban meglepte Gogglúfot, mert a törpe karjainak fesztávolsága rövidebbnek bizonyult.

A kis goblin a nappalokat a város utcáin töltötte. Sötét tengerzöld incognóját alaposan maga köré tekerte, így sokkal kisebb feltűnést keltett, mintha narancsszínben pompázva járta volna Paddont. Még első nap felkereste a helyi alvilágot – enélkül meg sem próbált kizsebelni senkit, hisz ez majdnem biztosan a halálához vezetett volna. Azt, hogy egy új ember a városba érkezve lop néhány ezüstöt, minden kultúrált tolvajcéh elnézi, de a többi már más lapra tartozik. Az már komolyan károsíthatja a céh bevételét, esetleg felzavarja a helyi állóvizet, az ilyesmi pedig nem illendő. Így hát elment a tolvajklán – a Vörös Békák – székhelyére. Gogglúf életében nem hallott még ilyen röhejes klánnevet, pedig egész Abasziszt bejárta már; ezen véleményének természetesen nem adott hangot. Amúgy sem nevette volna el magát, mert ismerte a klánt annyira, hogy ne legyen nevethetnékje: minden nem becsületes úton szerzett aranyból hét ezüst illeti a céhet, amiből is egy ezüst a mindenkori céhmester tulajdonába kerül. Kész rablás!

Persze Gogglúf emiatt sem aggódott. Miért tenné, mikor jut elég neki így is? Két hétig sétálgatott a városban, főként a piactereken persze. Sosem siette el a dolgot, hiszen igazi profi volt. Olykor órákat járt egy-egy kiszemelt célpont nyomában, s úgy olvadt a tömegbe, ahogy csak egy goblin tud – köpenyben persze. Narancsszín bőrével nem sokra ment volna, hisz az egész városban egy sem akadt a fajtájából. Rabszolgák talán, de Paddon nem rendelkezett saját rabszolgapiaccal, így ennek a lehetőségét Gogglúf minimálisra becsülte. A goblin nem gyakori fajta az emberlakta városokban, és ez alól a kis szerzet egyetlen kivételt ismert.

Erion.

Az álmok és lehetőségek városa. A fényé és az aranyaké. És a színeké is; az óvatlanokat hamar vörösre festi egy sikoltva csusszanó penge… ezt Gogglúf a saját bőrén tanulta meg. Két hete járta Paddont, mikor megtörtént az, amire sosem gondolt. Éppen egy helyi család szolgájának nyomában baktatott, amint a gyanútlan fickó a rendszeres bevásárlókörútját rótta az egyik piacon. A narancsbőrű tolvaj többször is látta már a férfit bevásárolni, most pedig elérkezett az ideje a fickó megkopasztásának is. Az egyik kofánál azonban a férfi megállt, míg két kísérője gyanakvó tekintettel pásztázta a tömeget. Gogglúf tökéletesen természetes mozdulatokkal sétált tovább, s a szomszéd árus – egy zöldségespult – kínálatát kezdte fürkészni. Végül egy marékra való répát kért az eladótól, majd elrágcsálja útközben. Szerette a zöldségeket, s nem volt ellenére egy kis majszolnivaló. Normális körülmények között persze eszébe sem jutott volna fizetni az áruért, most azonban ez is szükségesnek tűnt. Igaz, a várható bevétel néhány ezüst volt csupán, de a répákért egyetlen rezet kértek, így hát Gogglúf nem sokat terhelte magát a részletekkel: benyúlt az erszényébe… azaz benyúlt volna, mert az erszény sehol nem volt!

Először el sem akarta hinni. Zavarodottan kutatott a zöld köpeny alatt, egyre csak kutatott. Mikor az árus már másodjára szólt rá, felnézett végre. Visszatette a répákat, lassan, mintha holdkóros lenne, s szinte csak magának motyogta:
– Kiraboltak.
Mintha rossz álomból ébredne, megrázta a fejét.
– Kiraboltak – ismételte határozottabban. Horkantott, körülpillantott a tömegben, de tudta már: hiába. A jó tolvajt csak akkor lehet megtalálni, ha rajtakapják. Az meg nem nagyon fordul elő.
Gogglúf eddig sosem törődött ezzel. Ösztönösen megérezte, ha figyelik, s mivel tolvaj volt maga is, s nem is akármilyen, még sosem rabolták ki. Párszor ugyan megpróbálták, de a kifinomult érzékei még sosem hagyták cserben. Soha.
Már a fogadóban ült, s Brul’kor sörét iszogatta, mikor feleszmélt. Arra sem emlékezett, hogy került ide. Teljesen összezavarta ez a szokatlan helyzet.
Apró pofont adott magának, ettől kissé lenyugodott. Az éppen arra járó törpe megkérdezte:
– Segítsek? – hangjában természetesen nyoma sem volt semmilyen érzelemnek.
– Nem kell. Úgysem tudnál.
– Ne sértegess – mordult rá mérgesen a másik. – Egy pofont még akárkinek lekenek.
Gogglúf felnézett, s felfogta végre, mire gondol a mogorva fogadós. Mintha csak most ébredt volna fel, megdörzsölte az arcát és elmosolyodott végre. Aztán hirtelen a törpe mögé tekintett, csak úgy mellékesen, s meglepődött. Arckifejezését látva a törpe is arra fordult, hosszú pillanatokig fürkészte az ivóban lézengő néhány sorsüldözöttet. Aztán fenyegetően visszafordult, de Gogglúf már nem volt sehol.
– Egyszer úgyis megnyúvasztom – dünnyögte.

A goblin az egész napot a szobájában töltötte. Másnap pedig szokás szerint lement a piacra – ezúttal a kisebbikre – és megszedte magát. Ez az ő esetében kilenc ezüstöt jelentett, ennél többre még sosem volt szüksége. Ezután azonban minden napját azzal múlatta, hogy a leggazdagabbakat fosztogassa. Aranyakat halmozott fel, s az egészet magánál tartotta. Időnként megvett valami érdekesnek tűnő kacatot, csak hogy egy másik utcában féláron adjon túl rajta. Zsebelt és szórta a pénzt. És várt.
Nem is hiába.

Három hetébe telt, mire a titokzatos mestertolvaj felbukkant. Gogglúf csak így tudott gondolni rá: mestertolvaj. Mindig is saját magát tartotta a szakma legnagyobb művészének, s ezt bizonyította is számtalanszor. Most pedig…

Csak egy lehelletet érzett, apró fuvallatot. Aztán megtapintotta az erszénye helyét, és az sehol sem volt. Ezúttal azonban felkészült erre. Egyetlen fejmozdulat volt csupán, és szeme megtapadt kifosztója hátán, aztán már vetette is magát a tömegbe. Őt még sosem rázta le senki. Bár… egyszer Erionban… de az más eset…

A mestertolvaj – Gogglúf csodálattal nézte, ahogy a tömegben mozgott – észak felé tartott. Egyszer hátrapillantott, de az apró goblin rutinosabb volt annál, hogy ilyen egyszerű módon leplezzék le. Mire a férfi – férfi volt, ezt bizonyosan látta – teljesen hátrafordította fejét, a kis szerzet már az ellenkező irányba sétált komótosan, s amint tolvaja továbbindult, Gogglúf máris levakarhatatlanul ott volt a sarkában. Nem tágított, csak mikor elérték a piac szélét. Mivel a férfi egy sikátorba lépett be, az apró goblin lemaradt kissé. Veszélyt szimatolva közelített a sikátorbejárathoz, s aztán árnyékként, a falhoz tapadva haladt célpontja mögött. Az ember – hogy ember volt, az nem lehetett kétséges – magabiztosan haladt: láthatóan otthoni terepen mozgott. Csupán öt perc kellett ahhoz, hogy célhoz érjenek, és Gogglúf, aki azt hitte, már nem érheti meglepetés, leesett állal állt egy kisebb tér szélén.
A tér másik oldalán a férfi kiegyenesedve, magabiztosan lépett be a város Noir-templomának vaskos tölgyfa ajtaján, miközben két papnövendék serényen lecserélte éjszín incognóját a főpapi köntösre.
Gogglúf élőhalottként ült a Kivert Kutyában. Az első vendéget, aki leült mellé, a Quiron-tenger mélyére kívánta, s csak Brul’kor mentette meg egy kiadós veréstől.
– Ne balhézz itt! – mordult rá. – Menj a szobádba, ott morogj! Idelent csak én morgok.
Mire a goblin felnézett, a csapos már sehol sem volt.
Gogglúf gondolkozott. Ritkán fordult elő vele, de most a helyzet kényszerítette rá; és amit kitalált, azon még maga is meglepődött.

Másnap csuklyáját hátravetve ment be a templomba. Amint belépett, az odabent tevékenykedő két növendék összehangoltan látott munkához – Gogglúf úgy sejtette, már várták. Az egyik fiú – a fiatalabb – azonnal eltűnt egy benyílóban, míg társa az egyik sarokban kezdett babrálni, olyanformán, hogy jól szemmel tarthassa az egész helységet. A goblin eközben kissé idegesen topogott az ajtóban. Fogalma sem volt, hogyan fogadják majd, amit kigondolt. Tisztában volt vele, hogy a fajtáját sehol nem szeretik, nem tudta hát, mire számítson – mindenesetre a küszöbnél beljebb jelenleg nem akarózott mennie.
Egy percet sem kellett ácsingóznia, máris előkerült a főpap, s szívélyesen mosolyogva üdvözölte, mintha csak egy régi barátját látná viszont.
– Légy üdvözölve nálunk, Gogglúf! Már vártalak. Gyere, kerülj beljebb! – s szívélyes mozdulattal invitálta a benyíló felé a goblint.
Gogglúf most már semmit nem értett. Várták, ez rendben van, de hogy ilyen szívesen fogadják… résen kell lennie, nem vitás!
– Köszönöm – rebegte. A torka egészen kiszáradt.
A főpap bevezette az apró helységbe, melyet – legalábbis úgy tűnt – étkezőnek használtak. Hellyel kínálta, majd egy különös butéliából sört töltött a goblinnak egy ezüstkupába.

Hosszú percekig egyikük sem szólt. A főpap Gogglúf arcát fürkészte, ő pedig megpróbált mind jobban beletemetkezni a kupába.
– Nos, mit kívánsz tőlem? – kérdezte végül a pap.
Gogglúf egy hosszú percig még a maradék – igen ízletes – sört nézegette, majd erőt vett magán és a papra pillantott.
– Legyél a mesterem! – közölte olyan egyszerűen, hogy a szemtelenül vigyorgó férfi majdnem elesett a meglepetéstől.
– Megismételnéd? – kérte végül komolyan.
– Legyél a mesterem!
– Akkor jól hallottam – dünnyögte magában férfi. – De nem értem.
– Jobb vagy nálam. Taníts meg rá, hogyan csinálod!
A pap ezután legalább egy fertályórán át állt csendben gondolkodva, néha hümmentett csak egyet-egyet. Végül – láthatóan kiötlött valamit – megszólalt. A hangja újra magabiztos volt, visszatért a mosolya is.
– Hát tudod, ilyet nem igazán lehetne. De azt hiszem, találtam megoldást. Teljesítened kellene egy régóta húzódó feladatot, s cserébe én elárulom a titkot. Jól hallottad, csupán egy apró titok az egész, semmi több. De ezért tenned is kell ám valamit!

Gogglúf elégedetten tért vissza a Kivert kutyába. Megkötötte az üzletet, s a tudásért csak egy egyszerű serleget kell ellopnia. Hogy honnan, az persze más lapra tartozik…
Merthogy az ork tábor pontos helyét senki nem tudja. Sholk, Noir paddoni főpapja is csak egy álomból tud róla. Bardon serlege; a kyr idők legendás ereklyéje – hogy Gogglúf sosem hallott róla, az nem jelentett semmit, hisz őt sosem vonzották a régiségek.
Egy ork tábor a várostól északra – nem lesz nehéz megtalálni, egy tolvaj számára semmiképp. Azt a serleget pedig bizonnyal olyan helyen tartják, ahonnan már csak el kell venni… Mindent összevetve Gogglúf nem ítélte túl nehéznek a feladatot. Az egyetlen gondot az orkok jó szaglása jelentheti, de hát ez a probléma is könnyedén áthidalható, csak fel kell rá készülni.

A másnapot felkészüléssel töltötte, begyűjtött néhány hasznos apróságot, s a következő reggelen útnak indult – zsákjában ezernyi, nem éppen olcsó segédeszközzel. Köztük volt a környék térképe, némi tömény oroszlánverejték, és két apró üvegcse: az egyikben speciális kékzsálya kivonat, a másikban pedig – szigorúan veszély esetére – némi mágikus folyadék. Gogglúf úgy érezte, ennél jobban akkor sem szerelkezhetne fel, ha több hónapja és számolatlan aranypénze lenne rá. Maradéktalanul bízott magában, és még a jókedve is visszatért. Nagy feladatok és veszélyes kalandok, mint a régi szép időkben. A kis goblin szaporán szedte kurta lábait, s közben nem felejtett el éberen figyelni minden irányba. Az ember sosem lehet elég óvatos – mondta egyik kedves tanítómestere. A félkezű Brakk.

Gogglúf egész nap ment és figyelt. Számtalan apróságot vett észre, de úgy vélte, az orkok azért nem vertek tábort ennyire közel a városhoz. Persze nem vetette el ezt a lehetőséget sem, mert akkor akár tévedhetne is. Egy jó tolvaj pedig nem téved. A jelek azonban őt igazolták. Legalábbis eddig semmi nyoma nem volt orkoknak. Egyébként is szokatlan lett volna, hogy az orkok itt járnak, a városban pedig alig tud róluk valaki. Néhány fáradt utazó beszélt csak zöldbőrű óriásokról, de hát észak felé nem vezet komoly karavánút, így ezekre a történetekre a dologtalanul lézengő ifjoncokon kívül senki nem figyelt oda.
Éjszakára kis tábortüzet rakott magának, hisz nem szándékozott titkolni ittlétét – még nem. Az gyanús lenne. Egyszerű utazó volt most, aki fáradtan eszegette szerény vacsoráját a lemenő nap és a tűz halovány fényénél.

Reggel korán és frissen ébredt, s amint feltápászkodott, egy ismeretlen férfire figyelt fel, amint az út túlsó felén egy fának dőlve állt, valami levélfélét rágcsált, és Gogglúfot figyelte. Ő pedig nem törődött vele. Tette a dolgát: reggelizett és összepakolta a holmiját. Közben fél szemét végig az idegenen tartotta.
Gogglúf afféle erdőjárónak nézte. Öltözéke teljes egészében saját készítésűnek tűnt, állatbőrökön kívül szinte semmi másból nem állt. Mindenhol vékony bőrcsíkok tartották ezt a ruházatot, s a férfi maga is az erdő vadjának látszott benne. Gogglúf hirtelen ötlettől vezérelve megszólította:
– Segíts nekem! – mondta a goblin.
– És miben tudnék segíteni? – kérdezte a férfi olyan gyorsan és természetesen, hogy Gogglúf teljesen meglepődött. Arra gondolt, nem ártana vigyázni. Ha ilyen nagy szerencse követi, a végén majd pont akkor hagyja cserben, mikor a legnagyobb szükség lenne rá.
– Keresek valamit, és te olyan embernek tűnsz, aki tudja, hol találom.
– Ha tudok, szívesen segítek – felelte az idegen, s a goblinnak hideg futkározott a hátán. Ez már tényleg sok a jóból.
– Egy ork tábort keresek.
A férfi elgondolkodott. Hosszan méregette a narancsbőrű teremtményt mielőtt válaszolt volna.
– Tizenhét mérföldnyire táboroznak, abban az irányban – felelte végül s északkelet felé mutatott. – Huszonhárman vannak, rabszolgavadászok. Nem tudom, mi dolgod velük, de én inkább lebeszélnélek róla. Akit érdemes, azt elfogják, a többiekkel végeznek. Két sámán is van velük, pedig az ilyesmi ritkaság. Én hetek óta nem megyek egy mérföldnél közlebb a táborukhoz, és nem ajánlom neked sem. Igazán veszélyesek. És azt hiszem, hamarosan tovább állnak, mert már úton van egy kisebb lovashadtest. Ezek pedig nem ma kezdték, évek óta járnak erre a vidékre.
– Te sokat tudsz erről a környékről. Kérlek, mutasd meg nekem a táborukat! Nekem muszáj odamennem, és nem kell engem félteni. Csak mutasd meg, ennyit kérek. Neked ez semmiség.
Az erdőjáró láthatóan elgondolkozott. Alapjában segítőkésznek tűnt, s Gogglúf szerette volna ezt minél jobban kihasználni.
– Legyen – adta be végül a derekát. – Úgysincs más dolgom. De nem megyek közel hozzájuk! És elmondhatnád, mi a rossz nyavaját akarsz te ott. Nem tűnsz hősnek, és orknak sem. Mások pedig hiába is mennének oda, legfeljebb öngyilkosságnak lenne jó.
– Ha tudni akarod, hát nem titok: tolvaj vagyok, és dolgozni megyek – felelte Gogglúf vigyorogva. – És ne is próbálj lebeszélni róla, semmi esélyed.
Az elkövetkező órákban Gogglúf majdnem mindent elmondott új társának, ami Paddonba érkezése óta történt vele. A férfit pedig Atolmiokh-nak hívták, s ötvenkét éve élt ebben az erdőben. Itt is született, s azóta egyszer sem hagyta el kedvenc fáit. Sosem járt Paddonban; a legnagyobb település, amelyet közelről is megnézett már magának – és ahol egyébként igen gyakran megfordult – egy jelenleg harminchét lelket számláló falucska volt a keleti dombok tövében. Azt mondta sosem vágyott többre, s ez az erdő teljesen boldoggá teszi őt. Gogglúf irígyelte ezért.
Mivel az apró goblin lábakat nem hosszú gyaloglásra tervezték, és Gogglúf amúgy sem volt nagy gyalogló, estére éppen csak megpillantották a tábor fényeit. A nap folyamán egészen összebarátkoztak, s a férfi egyre többször próbálta meg lebeszélni új barátját erről az őrült vállalkozásról, az apró tolvaj azonban tántoríthatatlan volt.
Az éjszakát alvással, a nappalt felkészüléssel töltötték. Legalábbis a goblin, mert új barátja továbbra is ellenezte bolond tervét, és tartotta magát ahhoz, hogy ennél közelebb már nem megy a táborhoz. Az orkok érzékszervei túl jók, a gondolkodásuk pedig túl kegyetlen. Semmi értelme nem lenne. Gogglúf hiába győzködte, hogy még csak észre sem fogják venni, az erdőjáró ezt nem hitte el, s mikor a kis tolvaj a nap leszállta előtt egy órával útnak indult, csak morogva ült az egyik fa tövében.

Hajnalodott már, mire a goblin visszatért. Az erdőjárót sehol sem találta, de ezen nem is csodálkozott. Körülnézett, majd biztos léptekkel indult el arra, amerről érkeztek. Alig tett meg néhány lépést, mikor vaskos ujjak fonódtak a karjára. Atolmiokh nézett vele farkasszemet.
– Reméltem, hogy erre jössz vissza. Megkedveltelek, tudni akartam, mi lesz a vége.
– Megmondtam – mosolygott a goblin -, észre sem vettek. Az orkok olyanok, mint a fák az erdőben. Legfeljebb a szaglásuk jobb egy kicsit.
Atolmiokh halkan felnevetett.
– Na jó, de most már tűnjünk innen.
Estére már a Paddonba vezető út mellett táboroztak, s másnap barátként váltak el. Atolmiokh megígértette új barátjával, hogy találkoznak még, s mivel a kis tolvaj is megkedvelte az öreget, nem esett nehezére ilyesmit ígérni. Mármint úgy, hogy komolyan is gondolja, mert hát Gogglúf számtalanszor ígérgetett már életében, ám az ígéretek betartását általában nem erőltette.
Késő estére Gogglúf újra Paddonban volt, s még azon melegében fel is kereste azt a férfit, akire mostantól mestereként gondolt.

A templom – az álmok őrének szentélye – természetesen éjjel is nyitva állt. Alig fél percet vett igénybe, hogy az egyik fiú előkerítse a főpapot. Az igen meglepett arccal bámult a goblinra, s Gogglúf csak most döbbent rá, hogy nem is számoltak azzal a lehetőséggel, hogy ő visszatér. Ez pedig furcsa gondolatokat ébresztett benne.
– Üdvözöllek, Gogglúf! Be kell ismernem, igen meglep, hogy máris itt vagy, én csak két nappal későbbre vártalak. De hát, ez máris remek előjel. A serleg? Megvan?
A főpap határozottan izgatottnak tűnt. Ez a serleg igen fontos lehet.
– Hogyne, mester – felelte a kis tolvaj, s olyan elégedettséget érzett, amilyen utoljára az egyik hercegkapitány plalotájába történő behatolás után áradt szét testében.
Ahogy elővette a serleget, az még a templomban uralkodó homályban is szikrázva szórta a rég lement nap fényét. Csodálatos volt, ezüstből készítették valaha rég, s a mágikus erő szinte tapintható volt körülötte. A pap nem győzött betelni a látvánnyal. Forgatta, nézegette, s a külvilág mintha teljesen megszűnt volna számára.
– Akkor én reggel visszajövök, rendben mester? – kérdezte Gogglúf közönyösen. Őt egyáltalán nem hatotta meg a serleg láthatóan ősi ereje. A pap csak intett neki, s szemét sem vette le új szerzeményéről, s a kis goblin ezt igennek vette.
A fogadóba tartva azonban ő is egyre izgatottabbá vált, ahogy belegondolt, mi mindent mutathat majd neki újkeletű mestere. Alig ért a szobájába, azonnal lefeküdt, hogy mielőbb eljöjjön érte a reggel.

Reggel a nappal együtt kelt, s egyre fokozódó izgalommal fogyasztotta el reggelijét. Egy órát ücsörgött még az asztalnál, csak mert nem akart túl korán érkezni. Végül mire a templomhoz ért, egészen megnyugodott. Hisz mivégre izgulna. Kiváló tolvaj volt, s ez csak egy továbbképzés lesz. Egy apró titok.
A pap – természetesen – már várta. A serleg – Bardon serlege – mögötte pihent az oltáron. Körülötte két fiatal kölyök is ténykedett, úgy, mintha fontos dolguk lenne. Pedig nem csináltak semmit, Gogglúf gyakorlott szeme ezt rögtön kiszúrta. Csak biztosítottak. De hát kit, vagy mit?
– Noir hozott, Gogglúf. Gondolom a titok miatt jöttél.
A goblin kissé elbizonytalanodott. Ennyi az egész? Csak úgy elárulja? Pedig… mindegy! Határozottan bólintott.
– Jól van. Nos, ahhoz, hogy még jobban az árnyak közé olvadjak, még csendesebben lépkedjek, csupán egy apróságra, egy igen lényeges apróságra van szükségem. Noir segedelmére.
Gogglúffal megfordult a világ. Ez hát a titok! Ezért kúszott órákat, ezért nyelte magába a kékzsálya fertelmes ízű főzetét, ezért… ezért…
– Ezért… ezért? – hebegte.
– Mit képzeltél? – nevetett fel a pap. – Azt hitted tán, a sok évnyi gyakorlást most egyszeriben megduplázhatod? Noir vérére, hát tolvaj vagy! Csak azt tudod, amit megtanulsz. Én viszont nem egyszerű tolvaj vagyok. Én, Sholk Bardon, Noir főpapja vagyok Paddonban. Enyém az éj homálya, lépteim zaját istenem mágiája nyeli el, ha úgy szükséges. Sosem hasonlíthatod magad énhozzám.
Gogglúfnak leeset az álla.
– Sholk Bardon… akkor…
– Igen, az a serleg mostantól az enyém. És mivel elég nagy hatalmú tárgy, hát úgy döntöttem, magamról nevezem el.
A főpap bántón felkacagott újra, a narancsbőrű tolvaj pedig letörten összébb húzta magán zöld köpönyegét. Egy percig állt így, majd kissé kihúzta magát, még csuklyáját is hátravetette. Arcán halálos eltökéltség honolt.
– Lehet, hogy csak egy tolvaj vagyok, de nincs jogod megalázni – suttogta. – Ezt nem felejtem el neked, s közel a nap, mikortól már nem lesz jogod főpapnak nevezni magad. Porig romboltatom a templomod.
A goblin távozását Sholk Bardon gúnykacaja kísérte.

Gogglúf hideg elszántsága csak azután engedett fel, hogy szobája minden ablakán behúzta a spalettákat. Ám ahogy felengedett, azonnal halk nevetés tört elő belőle. Az elszánás maszkja egy profi színész arcáról hullott a padlóra.
A goblin utolsó emléke a templomból a főpap gúnykacaja volt. És a tekintete, mely mintha jéggé dermedt volna a goblin hűvös elszántságát látva. Csodálatos.
Persze, hogy bosszút áll. De hát lerombolni egy templomot? Nem, az még egy varázslónak is sok lenne, ő pedig csak egy tolvaj volt. No de mit számít ez? A bosszú már elkezdődött… Gogglúf újra csendesen felnevetett, ahogy eszébe idézte Sholk Bardon tekintetét.

– Tehát megegyeztünk – bólintott Gogglúf.
Bólintottak a többiek is.
Heten voltak. Hét mindenre kapható, elvetemült gonosztevő. És ez nem csak látszat volt, Gogglúf hetek óta válogatta őket, és súlyos aranyakkal fizetett a szolgálataikért.

Az első egy délvidéki. Gogglúf embervadászt sejtett benne, de hát az ilyesmit nem firtatja, aki élni akar. Ő két aranyat kért előre, kettőt utána.

A következő egy nő. Elég rút, a kiejtése alapján toroni. Két kardot viselt és úgy tűnt, használni is képes azokat. Őt csak teljesítés után kell kifizetni – három arany a bére.

A harmadik Tharr egy papja. Elég új lehet a kalandorok közt, Gogglúf ezért is választotta be a csapatba. Egy tapasztaltabb pap még túlélné a dolgot. Egyetlen aranyat kért, de azt előre.
A negyedik valami gladiátorféle. Hogy honnan, az az ő fajtájánál vajmi keveset számít. Újabb két arany előre.

Az ötödik elég furcsa szerzet. A fene sem tudja, honnan érkezett, és Gogglúf még fegyvert sem látott nála. De azt mondta, két aranyért megtesz bármit, és a tekintete arról árulkodott, nem hazudik. Őt is előre kellett kifizetni.

A hatodik megint csak egy nő. Zsoldosfélének lászik, de Gogglúf többet sejt benne. Ez persze mindegy. Két arany előre és egy utána.

A hetedik egy igazi kincs. Tolvaj. Az éjszaka gyermeke. Egy arany előre, egy, ha vége.

Ez bizony tíz arany kiadást jelentett. Előre persze, hiszen ha valami csoda folytán akadna túlélő, azt Gogglúf már nem szándékozott a városban bevárni. A goblin gondosan ügyelt arra, hogy elég feltűnően szervezze a dolgot, de azért még ne keltsen gyanút vele. Az ő tervéhez bizony komoly ellenállás tartozott, s ezt csak úgy érhette el, ha hagyja felkészülni a templom lakóit. Abban teljesen biztos volt, hogy az az átkozott pap minden lépését figyelteti, ez azonban pontosan megfelelt az elképzeléseinek. Ma este. Ma este kiderül végre, melyikük az okosabb. Hogy ad-e Noir elég hatalmat annak a szemfényvesztőnek.

A főpap a templom előtti apró téren állva várta a napnyugtát.
A téren szokatlanul sok ember őgyelgett. Ez azt jelentette, hogy Sholk felkészült. Helyes.
Gogglúf egy tetőről, egy kis tükörből figyelte az eseményeket. Ha itt lesz az ideje, majd ő is a helyére megy, addig azonban meg akart győződni arról, hogy rendben mennek a dolgok. És eddig természetesen minden a tervek szerint történik. Hiába, a kis goblin jó szervezőnek tartotta magát.

Nemsokkal éjközép előtt hagyta csak el a háztetőt. Eddigre két íjászt is észrevett a kis teret övező házak ablakaiban, lent az utcákon legalább három koldus gyanús volt, s nem kételkedett abban, hogy odabent is várnak még rájuk. Persze ez már nem az ő baja.

Amint az éjközép sötétje végigterült az utcákon, megelevenedett a sötétség. Ez persze egy egyszerű halandónak nem sokat mond, de Gogglúf hőlátása tökéletesen mutatta az eseményeket. Az első koldus úgy halt meg, hogy azt sem tudta, mi történik. Még az is lehet, hogy valódi kéregető volt. A másik kettő ellenben már talpon volt, mire odaértek hozzájuk a támadók; ezzel együtt sem jelentettek komoly hátráltató tényezőt. A hét támadó szinte akadálytalanul érte el a tér közepét, amikor villámfény hasította ketté a sötétséget.

A középen rohanó zsoldosnő egyetlen szó nélkül esett össze, fém mellvértjén még sokáig cikázott a kékesfehér energia. Még el sem esett, a villám fényében máris nyílvesszők sziszegtek a rohanókra. Még ketten buktak fel, mire megközelítették a templomot. A bejárathoz azonban már nem férhettek hozzá, mert három sötét árny vált ki az épület falából s állt elébük, miközben a kis téren kékes, imbolygó fénygömb oszlatta fel a sötétséget. A sötét árnyak felől tőrök szálltak, s közben újabb nyílvesszők is csapódtak a rohamozókba. A goblin bérencei közül az egyik – talán az, akinél sosem látott fegyvert – éleset rikkantott, s alakja elmosódott, kifakult, utóbb teljesen eltűnt. Eközben Noir főpapja is megjelent a bejáratban, három másik pap kíséretében, s időnként apróbb varázslatokkal támogatták saját embereiket. Gogglúf tolvaja már éppen a második íjászt tette ártalmatlanná, mikor a templom két oldaláról váratlan erősítés érkezett: két nehézlovas dübörgött be a kis térre, s a támadók közé gázoltak. A küzdők ettől végképp összekeveredtek, s aki nem harcolt, az is a szemét meresztve próbálta kitalálni, hogy a legközelebb állók barátok avagy ellenségek-e.

A papok háta mögött az éjbe olvadó árnyra senki sem figyelt.

Az egész alig két percig tartott. A hét támadó mindegyike halott volt, s a védők is szétszéledtek már. Csak a négy pap ácsorgott a templom bejáratánál beszélgetve, vidáman. A goblin ugyan nem került elő, ám a birtokukban lévő adatok alapján nem lehet kétséges, hogy a hatóságok kezére kerül. Aztán pár perc múlva a három alacsonyabb rangú pap belépett az épületbe, s már csak a főpap fürkészte a sötétet. Nem kellett sokáig várnia, a goblin a kék holddal együtt bújt elő az egyik sikátorból, s nem is szándékozott közelebb menni.
– Nos, még mindig porig szándékozol rombolni a templomomat? – kérdezte a főpap gúnyosan.
– Sosem állt szándékomban. Lehet, hogy egyszer átvertél, de én nem vagyok ostoba. Sosem akartam ártani sem neked, sem a templomnak. Az nem az én műfajom, hisz, mint mondtad, én csak egy tolvaj vagyok. És mindenkinek az a legjobb, ha azt csinálom, amihez értek, nem igaz? – kérdezte vidáman, azzal hátat fordított és visszaolvadt a sikátor árnyai közé.

Sholk Bardon csak állt, és elég lassan értette csak meg. Mire elméjében összeállt a kép, az egyik pap már mellette állt, és egy apró papirost adott át neki. Eddigre tudta már, hogy az oltárkövön találták, a serleg helyén. Kusza betűkkel egy üzenetet firkantottak rá ilanori nyelven – a főpap már meg sem lepődött azon, hogy a kis tolvaj tudta, honnan származik. Az üzenet egyetlen mondat volt:
„Gogglúf serlege nem Bardon templomába való.”

Novellák

Versek, költemények

Adanos: A kripta (2002-09-10)

Auer: Ki utolsónak marad…

Belfegor: Így kezdődött… (2002-01-16)

Brutalis: Könnycsepp (2000-01-10)

Brutalis: Győzelem (1999-10-07)

Dark Halfdan: A bosszú

Gangler: Becsület és büszkeség

Gene LaMacchia: Talen

Gene LaMacchia: Ébredés

Gulandro: Vörös és kék