Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
***
Vodli Jenő: Lovagi dolog
A szikrázó napsütés már-már vakítóan verődik vissza a fehér kőből emelt város minden egyes épületén. A városban mindenütt jelenlévő, sokszínűre festett hajú és divatosan öltöztetett szobrok egykedvűen tűrik a sorsukat és szemlélik a lassan múló időt. Minden falon szemkápráztató zászlókkal és freskókkal adják az ott lakók a világ tudtára, hogy ki él ott és milyen fontos – vagy fontosnak vélt – tetteket követett el életében. Enyhe, sós levegő járja be az utcákat, ahogy a tenger felől a szél megpróbálja lehűteni a kora délutánra felforrósodott várost. Az emberek már végeztek a soros napi sziesztával és szép lassan újraéled Patarre városa. Először csupán azok merészkednek ki, akiknek igazán sürgős dolga van, ami nem tűr halasztást. Egy ablakban egy fiatal asszony éppen a ruhákat húzza be a két ház között kifeszített kötélről, de egy pillanatra megáll, ahogy végigméri az alant elhaladó férfit. Kongó, fémes lépéseit már messziről hallani a kövezeten, és habár Edorl népétől nem idegenek a lovagok, de az év és a nap eme szakában azért errefelé sem jellemző. Biztosan valami nagyon fontos dologban járhat el, amiért ennyire pazar felszerelésben érkezik. A gazdagon díszített teljes vért messziről hirdeti Dreina, az aranyúrnő szentségét, ahogy a viselője, a rövidre vágott hajú, barna szemű, kellemes arcélekkel megáldott férfi elhalad a házak között. Néhány ember áruval telt kosarakkal a kezében megáll, hogy megcsodálja, vagy éppen jól megszemlélje az idegent, hiszen ki tudja, ebből még egy jó kis történet vagy pletyka is kerekedhet. Ahogy kiér a házak árnyékából a ránézésre is külhoni férfi, a magasan járó nap szikrákat vet a vérten. Egy apró téren halad át, mely fölött vékony zsinegre miriád szín szalagokat aggattak a helyiek, és csupán egy kurta pillantást vet a szökőkútban játszadozó gyerekekre. Az alapos megfigyelő talán egy félmosolyt is vélhet felfedezni az arcán. A gondtalan fiatalság még egymás fürdetésében is kis szünetet tart, ahogy megcsodálja a hátára erősített hatalmas lovagi fegyvert.
Egy boltíves kapu alatt áthaladva érezhetően a város egy másik negyedébe ér. A kapun különböző faragványok, színes díszítések dicsőítik az Örök Város hőseit és bajnokait. A kapualjból egy divatosan, kék, zöld és arany kelmékbe öltözött, szalmaszőke hajú nő az addig majszolt almadarabot egy apró kiszögellésen hagyva lép mellé. Hajába bele-bele kap a friss szellő, ezzel vonva aranyló glóriát a feje köré. Láthatólag nem zavarja semmi és szótlanul lépked a nehéz fémvértes alak mellett, csupán a szemfüles nézelődő szúrhatja ki, ahogy jobb kezével néhány lépésenként végigcirógatja az oldalán lógó kecses penge markolatának díszítését. Hosszan haladnak egymás társaságában, de egy szót sem váltanak, csupán mikor elválnak egy kisebb park sarkánál néznek néhány hosszú pillanatra egymás szemébe. Mintha tekintetükkel megbeszélnének mindent, amit meg kellene és érdemes volna. A nő biccent, megvakarja az orrát, és egy szűkebb oldalsó utcán édeskés virágillatot hagyva maga után folytatja útját. A lovag néhány elnyújtott pillanatig néz utána. Arca mintha egy kissé meg is könnyebbülne, majd visszafordul a széles út irányába, és folytatja útját, miközben igazít egyet fegyverzetén. Egy apró biccentéssel hagyja ott a két idegent magának jól megnéző férfit, aki éppen valami zászlót próbál az örökkévalóság számára felerősíteni egy ivó falára. A fegyveres férfi arcán látszik, hogy sok gondolat kergeti egymást a fejében, miközben letörli homlokáról a lassan alákúszó izzadságcseppet. Tekintete komor és elszántságot, fókuszáltságot sugároz, miközben szemügyre veszi az elé táruló pompás épületet. Ugyanabból a fehér kőből épült, mint a város minden más része, és ha lehet, díszítésével még le is fölözi azokat. Helyi szokás szerint a külső falat színes zászlók, domborművek és festmények borítják. Aki körbejárja, az megszemlélheti minden család keze nyomát és apró jelképét, akinek valaha is szolgált itt gyermeke.
Néhány pillanatra torpan csak meg, ahogy végigméri a hatalmas kétszárnyas kaput, mielőtt belépne annak árnyékába. Ahogy szeme néhány pillanat alatt hozzászokik a megváltozott fényviszonyokhoz, megszemléi Dreina arany jogarát, amit láncokkal erősítettek az erődítmény bejárata fölé, hogy mindig és mindenkor fennen hirdesse az úrnő jelenlétét. A két strázsa kissé értetlenkedve pillant össze, majd a fiatalabb lép előre az érkező felé. Haja kissé csapzott, és mintha a felszerelését csak futtában kapta volna magára. Itt-ott a csatok lazák, oldalán a kard renyhén lóg, és az alkarvédője is rácsúszik a kézfejére, mintha egy kissé nagyobb méret lenne, mint amire szüksége van. Katonás ütemben váltanak néhány szót az érkezővel, mintha a lovag még meg is szidná pár kurta megjegyzéssel az őrt, ahogy ellenőrzi a lazán felcsatolt brigantint és felszerelését. Senki nem láthatja, hogy miközben leszidják a strázsát, milyen kulcsot csúsztat a fiatal nemes erszényébe, miközben szemlesütve tűri annak helyreigazítását. Társa, mintha apró kárörvendő mosollyal a szája szegletében szemlélné a jelenetet, mielőtt kitárja az érkező előtt a kaput.
Néhány tucat lépés hosszan vezet a folyosó a belső udvar felé. Kétoldalt Hősök, bajnokok és kalandozók mellszobrai kísérik lépteit. Határozottan halad célja felé, mint aki úgy ismeri az épületet, mint saját tenyerét. Egy pillanatra áll csak meg Nerida és Manpar Ulmad mellszobra előtt, a két volt kegyelt fenségesen tekint mindenkire, aki elhalad előttük. Gyerekként sokat hallott róluk, ahogy idősebb testvére áradozott a hőseiről. Úgy fest, mintha mindegyikük őt figyelné, tekintetük követni látszik a súlyos, kimért lépteket. Néhány nevet felismer, ahogy elhalad mellettük, és ha lehet, ez még tovább komorítja tekintetét. Mintha kétségei támadnának jövetelének céljával kapcsolatban. Úgy dönt, nem is olvassa tovább az arany plaketteken található neveket. Tudja, hogy innen nincs visszaút, ezt elkezdték, és végig kell csinálniuk. Ismét igazít egyet a hátán átvetett termetes pengén, nem mintha szükség lenne rá, de megnyugtatják a mozdulatok.
A belső udvaron kellemes az idő, legalább is a városban szikrázó és beszorult levegőhöz mérten. Első ránézésre vagy kéttucatnyi férfi és nő tölti pihenő óráit itt. A legkülönfélébb elfoglaltságokban vesznek részt, néhányan árnyék vívnak egymással, szigorúan figyelve, hogy ne érjenek a másikhoz. Nem a sérülésektől tartanak, hanem inkább nem szeretnék hangoskodással megzavarni társaikat, akik olvasnak, vagy éppen filozófiai eszmecserébe mélyednek egymással. Ha valaki csupán megállna hallgatni ezeket a gondolatmeneteket, már abból rengeteget okulhatna, de erre sem ideje, sem türelme nincs, így kurta biccentéssel üdvözöl mindenkit, aki érkezésére felfigyelt, és változatlanul kimért léptekkel továbbhalad az épület belseje felé. Az értetlen arcokon látszik, hogy nem ismerik fel az újonnan érkezőt, de a vértjén található jelzések annál inkább ismerősek, így gyors meghajlással jelzik tiszteletüket, ahogy határozott léptekkel elhalad mellettük.
Egy templomszolga megállítaná, hogy megtudakolja, lehet-e bármiben a segítségére, de a szúrós tekintetbe belebámulva inkább úgy dönt, hogy nem biztos, hogy szerencsés lenne megzavarni a messziről érkezett lovagot, így csupán mélyen meghajolva tér ki az útjából, és még hosszan néz utána kopaszodó fejét vakargatva, ahogy eltűnik a folyosó kanyarulatában. Még gondolkodik néhány szívdobbanásnyit, hogy csak jelezni kellene a férfi érkezését, bárki legyen is, a nagymesternek, de aztán eszébe jut, hogy őt már bizony várják a könyvtárban, így saját dolga után sietve úgy dönt, hogy ehhez igazából neki vajmi kevés köze van, és jobban is teszi, ha nem avatkozik bele a nála sokkal fontosabb emberek dolgába. Amúgy is nagyon úgy látszott, hogy tudja, mit akar és mit, vagy kit keres, így hát ő már tényleg csak zavarná bármiben is. Így tamáskodva indul útjára, habár keze akarva-akaratlanul a nyakában függő Dreina szimbólumra téved, hogy onnan merítsen megerősítést.
Ahogy eléri a belső szentélyhez vezető folyosót, egyre erősödik benne az a jól ismert érzés, hogy itt bizony baj lesz. Bal tenyerét megvakarja menet közben, és elszánt tekintettel lép oda a szentély bejáratát őrző, két, fényes páncélt viselő fiatal lovaghoz. Igen, tudta, hogy mindig őrzik a szentélyt. Legalább jól megtisztított páncéljukon látszik, hogy nem sok akcióban volt még részük, és ez még jól jöhet. Arra viszont nem számított, hogy az őrök felszerelésén a hatalom rúniát fogja látni. Sosem konyított semmit a mágikus művészetekhez, de elég sokat látott a világból, hogy felismerje az ilyen különleges felszereléseket. Jól tudta, hogy ezek a holmik nem hogy csatákat, háborúkat is képesek átbillenteni a másik fél javára. Megáll az őrök előtt, és néhány hosszú pillanatra csak szemlélik egymást, felmérve, hogy ki kicsoda. Felmérik a másik felszerelését, rangját, valamint, hogy milyen erőben van. Ezt egy gyors bemutatkozás követi, mielőtt kitárják a hatalmas, kétszárnyú, vasalt tölgyajtót előtte. A két lovag próbál rettentő katonásan és precízen viselkedni a messziről érkezett nagymester előtt. Nem szeretnék, hogy valami apró hiba miatt kapjanak dorgálást. Így is minden apróság miatt megszidja őket a rend nagymestere. Bent hűvös levegő csapja meg az arcát, ami telve van tömjén, égő gyertya és olaj aromájával, ahogy átlépi a küszöböt. A nap ezen órájában senki sincs a szentélyben, így minden apró mozdulatot sokszorosan vernek vissza a gazdagon díszitett falak. Ebben legalább pontosak voltak az információik. Legalább ebben nem tévedtek – húzta kissé kesernyés mosolyra a száját, némi öniróniával. Döndüléssel zárul be mögötte az ajtó, és egyedül marad a visszhangos csarnokban. Tudja, hogy most néhány percig senki nem fogja zavarni, de nem késlekedhet, gyorsan kell cselekednie, hogyha ki akarja használni azt a kevéske meglévő előnyét.
Alig tölt bent egy fertályórát, de ezt is rengetegnek érzi. Kopogással jelez a kint állóknak, hogy végzett, és engedjék ki. Arcán ájtatos képpel lép el az őrök között, és indul meg visszafelé ugyanazon az útvonalon, amin befelé is jött. Ahogy újra áthalad a belső kerten, egy jóvágású fiatal papnövendék csapódik mellé. Haját hátra fésülve hordja, és könnyed, már-már szórakozott lépésekkel követi a lovag elnyújtott hosszú lépteit. Még cseverészni is van érkezése, és az sem zavarja, hogy kísérője nem partner a soros pletykák megosztásában. Azzal pedig, hogyha lehet, még kevésbé foglalkozik, hogy mellé szegődött kísérője lassabb haladásra kéri. Inkább a mögöttük kialakuló zűrzavarra figyel, ahogy szép lassan eljutnak hozzájuk is a kiáltások. A fiatal pap csak kacsint rá egyet, ahogy száját mágikus szavak hagyják el, és ujjaival mintha egy kép gyors vonásait festené fel köréjük. Apró részletek változnak meg csupán, de elegendő, hogy félrevezessen mindenkit, aki óvatlan. Elégedetten áll meg egy pillanatra, hogy megszemlélje munkáját, majd gyors kocogással beéri a lovagot, és ott folytatja az egyoldalú társalgást, ahol abbahagyta.
Csupán egy hosszú folyosó választja el őket a kijárattól, de látják, hogy a hír gyorsabb volt náluk; majd egy tucat őr áll a kapuban, és mintha nagyon keresnének valamit – vagy valakit? A csapzott hajú strázsa is köztük van; ahogy észreveszi az érkezőket kurjongatásba és kiabálásba kezd, miközben egy világos, kék színű köpeny lobbanását látják elszaladni a kapu előtt. Mire odaérnek, már újra két férfi áll a kapuban, a többieknek pedig csupán a hátát látják, ahogy az egyik sikátor irányába eltűnnek. A kapu bal oldalán álló őr széles vigyorral néz végig az érkezőkön, majd ahogy a fiatal pap biccent, ha lehet a mosoly még szélesebb lesz, ahogy megvillantja fehér fogait.
A jobb oldali férfi zavartan nézi az érkezőket és nem teljesen érti, hogy mi történik. Rossz előérzete van, és már nyúl kürtje felé, hogy visszahívja a társait, akik azonnal a kék köpenyes nő után vetették magukat. Társa egy gyors ütéssel a tarkóján megkínálj a saját kürtjével, és elsötétedik előtte a világ. A lovag megfogja az összecsukló testet és leülteti a fal tövébe, a kapu takarásában, hogy minél később vegyék észre a szerencsétlen párát. Eközben a fiatal papnak öltözött férfi ledobja a durva szövésű csuháját, és szán néhány gyors mozdulatot arra is, hogy előkelő öltözetét és tőrkardját megigazítsa. A hevenyészett ruhájú őr közben sürgeti a társait, hogy menjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Az erőd belső részein a zűrzavar egyre nagyobb, és megszólalnak az első kürtök is. Ezt a hármas is egyfajta jelnek tekinti, és kilépve futásnak erednek északi irányba, hogy minél előbb elérjék a kikötőt és a csónakot, ami már vár rájuk.
Patarrétől északra, egy apró falucska szélén még aznap este a homokos fövenyen négy alak ücsörög egy apró tábortűz körül, és azt csodálják, miként fest ragyogó képet a kék hold és az azt körülvevő csillagok a hullámokra. Szemkápráztató, ahogy fényesen ragyog az Északi Tőr csillagkép öt pontja. Néhány apró zúzódás található csupán a társaságon, amit egy jó korty óbor hamar képes orvosolni. Jó hangulatú beszélgetés közepette tárgyalják meg a nap eseményeit, hol játékosan dorgálva a másikat, hol egymás vállát veregetve, jót kacagva a történteken. Felidézik az izgalmasabb jeleneteket, amit emlékeik szűrőjén keresztül kacagva adnak elő újra és újra. Középütt pedig a tűz mellett egy jól lezárt mágikus szelencében a jövőjük kulcsa. Felettük nevetve halad tovább a hold, és csak kacsint rájuk a Sigmarion.
***
A következő rendezvény, ahol a díjak között találkozhattok a kiadvánnyal fizikai formában, ami az összes írást egyben tartalmazza a XI. Fanfár a Hősökért Tábor lesz március 14 és 17 között. Figyeljétek a vele kapcsolatosan kikerülő anyagokat.