Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
***
Nagy Andor és Szabó Ádám: A tánc
Halkan roppantak a tavalyi nyár elhullajtott falevelei a régi cipő elnyűtt talpa alatt, ahogy a szelíd léptek kellemes ütemmel taposták az avart. A táj ezernyi színben játszott, és készült már az erdő idei ruhájának levetésére, hogy megpihenjen a hosszú borús évszak után, és átadja a helyét a mindent elfedő hótakaróval járó megnyugvásnak. A szél lágy fuvallata még magában hordozta az elmúlt idő nagy melegeit, de az égbolt jóféle juhászként már terelte felhőkből álló hatalmas és gazdag nyáját, hogy ismét megörvendeztesse a természetet ezernyi apró éltető esőcseppel. Valahol a távolban egy szarvas bőgött fel, hangját visszhangozták a környező hegyek és az alacsonyan szálló fellegek leple alatt, s egy pillanatra úrrá tették a völgy felett. Talán pont azért itt és most döntött úgy, hogy vágyát a világ tudtára adja, mert ilyenkor az alacsonyan szálló fellegeken kívül csak az erre járók halk hangja jár az ormok között, így az ő dörgése, még ha csak néhány percre is, de uralni fogja a völgyet.
A roppanást suhanás követte, ahogy a jóféle selyemből készült takan mintha szándékosan el akarta volna takarni a járókelő nyomait. A bő nadrág angyalok szárnyából készült mesebeli palást látszatát keltette, az általa lebbentett szellő megrázta a környék apró bogaraink útját. A tiszteletteljes léptek ütemét ritmikusan egy-egy csilingelő hang egészítette ki, ahogy a hosszú bot végén az ezüstszínben pompázó karikák vidáman hirdették üzenetüket a környéknek, így alakítva a vándor útját a természettel egybefolyó békés balladává. Vagyis csak hirdették volna, ha lett volna bárki a környéken, aki meghallhatta volna a nyugtató szimfóniát. A közönség hiánya viszont egyáltalán nem zavarta a zarándokot, aki halk mormolásával a természetes ütemekkel disszonálva gondolataiba révedt. Nélkülözhetetlen volt ő is, hiszen nem lehet egy valamirevaló nóta igazi egy énekes nélkül. Muzsikus híján viszont a völgynek a zarándokkal kellett beérnie, aki lassan ugyan, de nagyon tudatosan haladt a célja felé, valamerre mélyen a rengetegben. A szelíd mozdulatok arra utaltak, hogy fáradtság lakozott már az izmaiban, és, hogy a pihenés csak kellemes emlékként maradt meg bennük, de rendületlen, gyakorlottan tették a dolgukat.
Elya, az ország fővárosa messze elmaradt északon a természet muzsikusa mögött, s vele együtt majd’ az egész ország, de ő annyira a küldetésére és a reá váró feladatra összpontosított, hogy még érezni vélte az ottani frissen sült cipók illatát, hallani a kelmeművesek hangos hahotázását, ahogy az utcákon játszó gyerekeket vizslatják. Szelleme hiába járt távol, teste szinte eggyé vált a környező tájjal s állatok kíváncsi bizalma közt vált partnerré eme táncban. A néhány napja történt események után a völgy még csak most próbálta újra visszahódítani a tájat, amelyet a tiadlaniak réges-régi mesék elferdített tanulságai nyomán csak a Kín Völgyének szoktak nevezni.
Felocsúdott a környék az áthaladó látogatóra reagálva, minden erdei jószág próbált elébe kerülni, hogy mint jó házigazda, fogadhassák őt. A vándor nem sokat tapasztalt ebből, mert megérezte célja közeledtét, mint ahogy a farkas érzi a vágyott préda távoli csalogató illatát. Nem mondhatnánk viszont, hogy ez az illat bármennyire is csalogató lett volna bárki másnak széles e vidéken, mert ez nem volt más, mint az elmúlás édeskés illaíta. A dombra felhágva fájó hirtelenséggel tört meg az idilli ballada ritmusa, és hosszú idő óta elsőnek nyitotta ki a szemét a természet kegyeltje. Az elé táruló látvány rábírta, hogy nagy sóhajjal nyugtázza azt, ami elkerülhetetlen minden utazó, vándor, zarándok vagy tengerjáró hajó számára: megérkezett.
Ameddig a szem ellátott, egy csata végtelenbe nyúló maradványai terültek el előtte. Testek feküdtek halomban, a varjak már tucatszám vadászták a finomabbnál finomabb részeket, és vesztek össze az igazán ínycsiklandozó falatokon. Elégett lobogók foszlott maradványait hordta a szél, földbe szúrt törött és használhatatlan fegyverek sokasága elnyűtt régi fejfákként hirdette az itt nyugvók örök nyugalmát. Bármi is volt a céljuk a hadakozással, az utazónak nem kötötték az orrára. Ő csak azt tudta, az előtte álló megtiszteltetésre más nem képes szerte e vidéken. Megpihent néhány szívdobbanásnyit, és vett pár mély levegőt, ahogy még az eddigieknél is kimértebben a hozzá legközelebbi tetemhez lépett. A szürke prémes, agyaras pofa, szeme alatt nagy vágással, vicsorogva nézett vissza rá, mintha még mindig lenne benne annyi élet, hogy bosszútól telve a testétől sok lábra elszakadt fejszéjét belemártsa az elé álló alakba. Néhány percig nézték egymást az orkkal, amikor az emberalak hetek óta most elsőnek, hirtelen mozdulattal egy különös pózt vett fel. Jobb lábát megemelte, térdét behajlította, kezeivel pedig a botját maga elé tartva nagyot rázott az ezüst gyűrűkön. Az első torokhangra az izzó fém aranyszínével kezdett világítani azok körvonala, és táncra keltek az őszi nap sugaraival. Partner volt a talaj is eme abszurd táncban, ahogy a bot érintése nyomán ölelő sírként lazult szikár termete. Részévé folytak a varjak, inakat és szíjakat tépve, oldva fel az utolsó görcsös merev mozdulatokat. És társ volt a nyomasztó magány, de igaz barátként ez a fullasztó érzés csak körülölelte. A vándor elmélyült tekintetében, kellemes bariton hangjában és melegséget sugárzó mozdulataiban a szertartásosság nyugvást hozó érzése lapult. Hosszú percek és fárasztó mozdulatok sorát követve lépett tovább a következő tetemhez, ahol ismét hirtelen mozdulatot tett és a szertartás begyakorolt nyitópózába állt.
Az idő másképpen telt számára. A szívdobbanások mércéjét a lépések, a perceket mozdulatsorok, az órákat teljes felvonások váltották fel, ahogy látszólag fáradhatatlanul lépett fokozatosan egyre beljebb és beljebb ebbe a háború szította, már kihűlt kohóba. Fémek és testek közt melyek sosem fürdenek már dicsőségben, s mind egyek már az Anya szemében. Nem számolta a mozdulatokat, és nem érezte a környezetét többé. Csak ő volt és ez a furcsa belső idő.
Amikor már jócskán lement a lap, és a teste korlátai nem engedték tovább tenni a dolgát, megpihent. Tüzet rakott, és mély imádságba merült, ahogy azt mesterei tanították neki. Az összes rügyben lakozó erőhöz fohászkodott hatalomért és az itt maradt lelkek nyugvásáért, s az ősi szavak látszólag minduntalan utat találtak istennőjéhez
Nagy reccsenés rázta fel a tájat, a parázs is hangosan megpattant. Kinyitotta a szemét, és a hang forrása felé nézett. Egy monstrum sziluettje látszott a tűz halovány fényében és a lassacskán megérkező hajnali köd foszlányaiban. A lassan mozgó alak közelebb lépett a még éppen meleget adó tábortűzhöz. A szerzetes felállt, úgy, hogy egy pillanatra sem vette le a szemét az árnyról. Előbbi hirtelen mozdulatot tett, amivel érezhetően megpróbálta megragadni az imádságából felocsúdót. Az hátrébb szökellt a vicsorgó és túlvilági hangon hörgő test elől. A támadó jobbjában egy gyönyörű, enyhén ívelt kard villant a hajnali fényekben, és mintha az hajdanvolt mestere eltűnő akaratának ellenszegült volna, jócskán elkerülte a zarándokot, és egy fába csapódott. A slan kard mélyen beleállt az odvas törzsbe, és az őt rángató alak minden dühével nekifeszült a nemes fegyvernek. Ez az apró malőr elegendő volt arra, hogy az eddigre már felkészült, friss erővel feltöltődött pap maga elé emelje a félholdat és egy ragadozómadarat ábrázoló szent jelképét, majd a lecsapó sólyom hangjához hasonlatos hang és vakítóan fehér fény kíséretében megalkossa végzetes mágiáját. A levegő megtelt a mágia magasztos érzetével, és a záró mozdulat kibocsájtotta az űző rituálé megfoghatatlan tisztító erejét, s követelte vissza azt, ami már az Anyáé. A hajdanvolt kardművész rongybabaként omlott össze. A sötétben fekvő társai látszólag nem akarták a meghazudtolt életet, s már nyugalomra tértek. Egyedül a pap tudta, hogy ez nincs így. Hisz ezért van itt. A hatalmas, sok pap számára szinte elérhetetlen hatalmú mágia után érezte, hogy ismételt fohászra kényszerül, amelynek szövegébe bele kell szőni a hála litániáit is.
Mire végzett az imádságaival, már megpirkadt, és kezdhette újra a napok óta folytatott szertartásainak sorát, de mint aki nem is gondolkodik ezen, állt a következő tetem elé. A magasztos feladat teljesen felülírta teste igényeit és puritán gondolatait. Gépiesen tette a dolgát és megállíthatatlanul táncolt, megannyi partnerrel körbe a hajdanvolt gyönyörű tisztáson. Táncát sok állat csodálta az elmúlt napok alatt, és szépen lassan az ősz teljes szépségébe bontakozott. Nem bánta sem a hideget, esőt vagy a tikkasztó napsütést, amely még bujkálva szaladt a meleg évszakból. Istennője ajándékával táplálkozott, és azt ette, amit a természet elé teremtett. Nem gyűlt már meg a baja egyetlen holtanjáróval sem. Talán már nem merték őt zaklatni, talán a hatalma volt elég erős ahhoz, hogy minden ártó szellem kedvét vegye a visszatéréstől. Sokadik tánca során azonban valaki szólt a közelében:
– Van itt valaki? – halkan és erőtlenül szólt a kérdés. – Kérem segítsé… nem…nem bírom már soká!
A vézna, szinte gyermek katona sebekkel terhes kezével lassan és erőtlenül nyúlt a felkent felé, de az szokásos elhivatottságával táncolta végenincs táncát. – Ké…kérem. Ha van itt valaki….segítsen, kérem! – Ismételte magát az ifjú katona. Látszott, hogy szinte csoda az, hogy napokig életben maradt ebben a zord környezetben. Kérlelése nem maradt abba, és látszott rajta, hogy nincs már messze tőle a megnyugtató halál, de ő mégis küzdött. Néhány mozdulattal később a pap odaért elé. A katona nyújtotta felé a kezét és így szólt.
– Hála a magasságos Villének, hogy itt van, atyám. Kérem, gyógyítson meg, atyám… nem halhatok meg itt – szólt lassan és erőtlenül. A pap viszont csak mélyen égszínkék szemébe nézett azzal a szakrális távlatokban járó tekintetével, ahogy az első orkra és a völgy összes bitorlójára azóta. Óvatosan felemelte jobb lábát és behajlította térdét…
Napokkal később ért teljesen körbe, és látta meg az azóta rendellenesen növényekkel benőtt ork pofát, akit elsőnek kért fel táncolni. Elégedetten sóhajtott, majd az ezüst gyűrűk újra ritmusba álltak, ahogy tovább indult. Tudta, hogy vár még rá munka, amelyet az Anya adott neki, és Ville elvárja, hogy akik elhullanak a harcban, megkapják a megfelelő temetést.
***
A következő rendezvény, ahol a díjak között találkozhattok a kiadvánnyal fizikai formában, ami az összes írást egyben tartalmazza a XI. Fanfár a Hősökért Tábor lesz március 14 és 17 között. Figyeljétek a vele kapcsolatosan kikerülő anyagokat.