Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
Vittorio Verossi: Csillagdal
Mindennap két műsort adunk, a délutánit a gyerekeknek, az estit a felnőtteknek. Ám én mindig is jobb szerettem a műsoron kívüli mulattatást. Amikor mi, kamaszok a városokban kószálva, szaltózva és énekelve visszük a cirkusz hírét; vagy mikor előadás előtt a karaván körül lézengő vendégeket szórakoztatjuk.
Most is az utóbbit teszem; az egyik lebontható kordon mellett bűvölök egy gyerekcsapatot. Tréfás állatmesét mondok nekik, taglejtésekkel és mimikákkal, sorra játszom el a hősies nyulat, a sánta rókát, majd a rátarti békát. Egész kis siserehad verbuválódott össze előttem, vagy tíz ragyogó szemű, embervérű kiskölyök, a legnagyobb sem idősebb nyolcévesnél.
– …de akkor a Varjú kapitány úgy döntött, mégsem tűrheti, hogy ne kerüljön meg az ellopott aranyérme. „Addig senki sem térhet haza az erdei bálról” mondta, „amíg a fülébe be nem kukkantottam! Nehogy abba csempéssze ki mááár a tolvaj a szajrét, az lenne nagy kááár!” – imitálom ezúttal a vészmadarat. Majd, mintha csak ők volnának a bálozók, felsorakoztatom magam előtt a kicsiket egy sorba. Szigorú varjúléptekkel, szárnyként törzsem mögé kulcsolt kézzel billegek el előttük, oda majd vissza, méricskélő tekintettel.
Mindeközben a lelkem mélyére nyúlok manáért, hogy most először közönség előtt is kipróbáljam a legújabb kunsztomat. Igyekszem nem rágörcsölni. Ha nem sikerül, legfeljebb úgy folytatom a mesét, ahogy máskor. „Egymagam”.
Mintha a puszta légből teremne ott egy ikertestvérem, képmásom megjelenik a gyerkőcök sora mögött. Igen-igen! Ez az! Megfogant a varázs! Mivel saját magam épp varjút játszom, ujjongásom az illúzió-figurámmal fejezem ki: A kistermetű, félhosszú barna hajú, kreol suhanc arcára fehér vigyor kanyarodik.
A káprázattal rákacsintok saját magamra.
Majd az illúzió kezét-karját csőrös madárfejjé formázom. Hátulról benyúlok vele két gyerek közé.
– Talán itt lapul az az érme? – kukkantok be a csőr-kézzel az egyikük fülébe. – Vagy inkább itt? – a másikéba.
Az első gyerek sikkantva nagyot ugrik, a többiek csodálkozva toporognak, hát valós énemmel is csőr-kezet formázok, és megrovóan fejbe koppintok egy-két rakoncátlankodót.
– Ejjjnye, nem bontjuk meg a sort! Kááár!
Azzal folytatom a mustrát, most, hogy így rendet tettem.
– Vajon nálad lapul az érme? Vagy nálad? – A káprázat mindenkinek a fülébe kukkant csőr-kézfejével, majd tagadólag csóválja azt. – Áhhá! Neked már a szemed sem áll jól! Lépjél ki – mutatok rá a következő gyerekre. S amikor megteszi, elé guggolva elővarázsolok a füle mögül egy színes cukorkát. – A mindenit! Cukorrá változott!
Közönséges bűvésztrükkel megsokszorozom a cukorkát az ujjaim közt: Összezárom a két markom, és mikor újra szétnyitom, már minden ujjközömben ott csillog egy-egy filléres édesség.
Nevetve szétosztom őket, majd útjukra bocsájtom a kicsiket. Közben az illúzióm hagyom szertefoszlani. Utánuk nézve, derült somolygással dőlök a kordonnak, vigyázva, hogy ne sértsem meg a rajta függő, tarka plakátokat, melyek a műsorunk sztárjait ábrázolják.
– Nahát, Raren, látom, fejlődik a mágiád – lép hozzám Lángmadár, a renegát tűzvarázsló borvörös talárjában. – Ha így haladsz, hamarosan tán felléphetsz önálló műsorszámmal is.
– Á, én csak a Magas Művészet cselédje vagyok – legyintek. – Mármint Hywellioné. Egy és ugyanaz. Nem mintha akkora babérokra törnék, mint ő.
Elindulunk a kordon mentén, sorra szemrevételezzük a plakátokat: Szellőléptű Alhana és idomított bestiái. A testhajlító tiadlaniak. Lángmadár látványos tűzcsóvákkal övezve.
– Akkora babérokra senki sem törhet, mint Hywellion – vonja össze tetovált szemöldökét a kopasz férfi. – De azért jut bőven mindenkinek. Ha annyira megnövelnéd a varázserődet, hogy a neki való asszisztálás mellett jusson másra is…
– Csak hát, én nem akarnám – vágok a szavába, vízszintes kézmozdulatot téve. – Szíveket tördelni hetedhét határon mindenféle magasztos szépséggel, meg drámával, meg katarzissal… – Elfintorodom. – Aztán láthatod, ő maga milyen boldog a fenenagy világhírnévvel. Mint valami fogfájós farkas.
Megállapodunk Hywellion plakátja mellett, és úgy tanulmányozzuk, mintha a jéghercegi jelmezében ábrázolt elfet már nem ismernénk úgyis untig.
– Amúgy vicces. Sokkal könnyebben varázsoltam most, a gyerekeknek, mint neki bármikor is – biccentek mesterem tündöklő képmása felé.
– Nyilván mert ezt jobban élvezed, mint vele a próbákat – von vállat Lángmadár. Majd tűnődve csettintget, ujjai hegyén szikrák pattannak minden ütemnél. – Te Raren. Ugye nem azért kerülnéd a művészlétet, mert azt hiszed, hogy az teszi boldogtalanná Hywelliont? Félsz, hogy a sorsára jutnál?
– Mi, hogy én? Dehogy! – Nevetek föl élesen. Feszengve pillantok körül, nem is értem, hogy keveredtünk ilyen komoly beszélgetésbe az életemről. – Csak „túl pórias az ízlésem”, ahogy Hywellion mondaná. Meg amúgy érzékem sincs több a mágiához, mint amennyi másodrendű trükkökhöz kell.
Középszerű vagyok. Hywellion ezt már aznap megállapította, hogy fanyalogva magához vett, alig ötéves kisfiúként.
– Hát jó. Nem bánom. – Húzta a száját nagy kegyesen. – Végső soron ennél kevésbé tragikusat nem láttam az elmúlt hetekben.
– Években – javította ki a porondmesterünk, aki addigra már számos jelöltet állított elé.
– Nem ugyanaz? – fintorgott Hywellion. Így lettem az inasa. Arra kellettem neki, hogy zenei kísérővé, és látvány-illúziókat mozgató segéddé neveljen. Háttereket adok a nagyszabású káprázataihoz, lelket tördelő dalaihoz.
– Szerintem támogatná, ha önálló művésszé akarnál válni – sandít rám Lángmadár féloldalasan.
– Höhö, Hywellion meg a támogatás – röhögök fel. – Szerintem leszáradna a nyelve, ha egy jó szót kéne szólnia bárkihez is.
– Attól még, hogy nem mutatja ki…
Nem igazán értem a tűzvarázslót. Miért fogja mindig Hywellion pártját? Hiszen vele is éppolyan elviselhetetlenül viselkedik, mint mindenkivel. Egy utálatos, hímnemű díva, akinek senki és semmi sem elég jó, minden egyes szava fullánk, és minden egyes gesztusából tömény lenézés csepeg…
– Fhú, nézd csak! Azok meg ott unatkoznak! – Mutatok egy csoport frissen jött vendégre, akik a lakókocsik közt kóvályognak. – Mennem kell!
Sietve faképnél hagyom Lángmadarat. Felhágok az egyik lakókocsi tetejére, ott kezdek tornászmutatványokat bemutatni. Artistának elsőrangú leszek, mire felnövök, ebben mindenki egyetért. Jó nekem így, kiskölyköket énekeltetve, meg „ugrándozva”, aminek Hywellion titulálja a mindenféle vásári megmozdulásom. Miért érne kevesebbet ez, mint a Magas Művészet? Persze a társulat az akrobatikát is beépíti az illúziókkal átszőtt nagyelőadásba, viszont engem sosem lelkesített, hogy egy pódiumon komolyan vegyem magam. Hogy többlettartalmat adjak a bolondozásomnak, akár akrobataként, akár sokadrangú zenészként. Nem elég érdem, ha pár percre mindenki elfelejti a gondját, és nevetgél? Így, önmagában?
Már fűzögetem egymásba a látványos testtartásokat egy ideje, a lakókocsi tetején. Állásból hídba… onnan átfordul talpra… Kézen áll… bal kéz feeel… jobb kéz feeel… Két kéz lent, láb fent spááárgaaa…
Valami felbolydulás üti meg a fülem lentről, a lézengő bámészkodók általános pusmogásán túl. Mi a fene? Kézen állva, a spárgából megint összezárom a lábam. Majd a térdem behajlítom skorpióálláshoz, és fejemet kiemelve föltekintek.
Kis híján orra bukom a meghökkenéstől. A lakókocsi felé vezető útsávon mintha jégkéreg képződne, akár egy kigördülő szőnyeg. Az út mentén pedig illúzió-Rarenek állnak díszsorfalat, engem imitáló skorpióállásban. A csillogó káprázat-jégen a feldúlt Hywellion közeledik, mint holmi viharfelleg, egy szál félkész testfestékben és gyakorlónadrágban. Ahogy felém tart, teátrális gesztussal pöcköli meg mindig pont azt a Rarent, amelyik mellett éppen elhalad. Erre az adott illúzió-figura komikusan egyensúlyát veszti, és billeg, majd fölbukik. Mire talajt érnek, kámforrá válnak.
Alborne most segíts! – küldök egy fohászt az istenséghez. Mesterem szeme villog, mint egy dühödt hiúzé, a bámészkodók lenyűgözött hódolattal válnak szét előtte.
Hywellion elér a lakókocsihoz, amelynek a tetején, dermedten szobrozom immár.
– Mars le azonnal – mutat a földre maga mellé. Hiába használ más szavakat, tisztára úgy hangzik: „lábhoz”.
Te jó ég, mit követtem el már megint? Nyilván készülődés közben, az öltözőből ugrasztották ki őt.
Puhán lebontom a skorpió-pózt, kiülök a kocsitető szélére, onnét lecsusszanok mesterem mellé a talajra.
– Baj van? – Kérdő tekintettel, enyhén összepréselt ajakkal lesem őt.
– Nem itt. – Int fejével a közeli nagysátor irányába, azzal csuklón ragad. Úgy siklik tova, mint egy hadi gálya, én meg tépett zászlóként lobogok mögötte.
– Eszednél vagy te? – penderít a ponyvának, amint beérünk a nagysátor mögé. – Kockáztatod az előadást azért, hogy gyerekeket szédíts feleslegesen? – Cinikusan fújtat. – Miket kérdezek, mintha lett volna eszed valaha is…
– Hogy… mi…? – Sűrűn pislogok. Épp az egyensúlyomat próbálom visszanyerni.
– Vásári mutatványhoz, Raren, mi a fenének használsz mágiát? Fölösleges pazarlás! Estére meg, az előadásra bezzeg nem marad!
Keskeny vonásaival, enyhén ferde, mandulavágású szemével úgy fest, akár egy sziszegő nagymacska.
– Hisz én csak gyakoroltam az új…
– Akkor és úgy gyakorolsz, ahogy én megengedem, világos? – Tolja a képembe a mutatóujját.– Nem vesztegetünk mágiát filléres mutatványokra.
– Mert te mit csináltál az előbb?! – Szikrázik föl bennem a harag a káprázat-jégre és illúzió-Rarenekre gondolva. Annyira igazságtalan, Hywellion folyton igazságtalan! – Az nem volt tök fölösleges? A táborban, a közönséges bámészkodóknak villognod?
Az elf kacaja éles és fagyos, akár az összecsilingelő jégkristályok.
– Én azt csinálok, amit akarok, mert van hozzá elég mágiám! Nekem ez ujjgyakorlat! De ha te veszélyeztetni mered a…
Érdes torokköszörülés szakítja félbe a leckéztetést.
– Hywellion, látom, épp gratulálsz Rarennek az új trükkjéhez? – Lángmadár lép be mellénk a nagysátor árnyékába. – Látszik milyen ügyes volt, hogy máris eljutott hozzád a dolog híre.
Mesterem továbbra is a képembe hajol, ám félkész festéssel borított arcát immár a tűzvarázsló felé fordítja.
– Eugh – fanyalog rá – Nincs valahol inkább meditálni valód? Akkor tán nem volnának olyan… hm… hamvukba holtak a lángkígyóid.
– Igazából csak szólni akartam, hogy Ezüstróka keres téged – utal a porondmesterre Lángmadár. – Sürgősnek tűnik.
Hywellion sóhajtva hátrahúzódik tőlem.
– Na persze, sürgősnek. – Lapos pillantást lövell Lángmadár irányába. – Mert mindig mindent az utolsó pillanatig halogatnak. Micsoda amatőr hozzáállás, micsoda barbár országok…
– Azt hiszem, veled tartok – folytatja a tűzvarázsló meg sem hallva mesterem szokásos sirámait. – Épp nekem is dolgom van nála.
– Nincs elfelejtve az ügyed – int felém figyelmeztetően az elf, mielőtt faképnél hagynának mindketten. Persze, tudom, sosincsen. Mintha Hywellion kedvét lelné abban, ahogy mindenféle idegőrlő büntetést eszel ki nekem.
***
Hiába készültem, ma este nem enged már föllépni. A pakolóknak kell segédkeznem előadás előtt és után, közben mégis azt hallgathatom, hogy cserbenhagytam mindenkit. „Nem kockáztathatjuk, hogy a megcsappant mágiaszinted miatt besülsz.”
Nem a kétkezi munka zavar, nem is a száműzetés. Sokkal inkább Hywellion zsarnokoskodása. Hozzászokhattam volna már tíz év alatt, hogy semmibe veszi az érzéseim, a véleményem. A stílusát meg föl sem kéne vennem, más sem teszi… Jobban mondva, rajtam kívül mások nem panaszkodnak…
Miután minden munkámmal végeztem, a legjobb barátommal, Arronnal közös sátrunk előtt pöcögtetem a lantomat bánatosan. Az Összhangzatot próbálgatom, hogy a fent ragyogó csillagokból mágiával töltekezzek. Arron alighanem az egyik zsonglőrlánnyal kószálhat.
– Micsoda kivételes szorgalom – fogja el előlem a telihold fényét egy magas sziluett. Hywellion tincsein ezüstderengéssel csúsznak el a sápadt sugarak.
– Igenis szorgalmas vagyok – dünnyögöm. – Szóval lett volna elég manám ahhoz is, hogy szerepeljek.
Letelepszik mellém a fűbe. Úgy tűnik, magával hozta a lantját.
– Még ha igazad volna is… de nincs… Most azért, hogy visszabeszélsz, meg kéne büntesselek.
Szememet forgatva sóhajtok.
– Iigen – nyújtom el a hangzókat nyűgösen, hiszen untig ismerem már az elveit. – Nincs elfelejtve az ügyem. Emlékszem.
– Hagyd abba a szemforgatást, rosszul áll neked – szól rám ezredszerre emiatt. Majd sanda kis mosoly kanyarodik a képére. – Arra gondoltam, büntetésként megpróbálhatnál az Összhangzatból szerenádot kanyarítani.
– Szerenádot? – vonom föl a szemöldököm. Mi ebben a büntetés?
– Nekem – szélesedik tovább vásott mosolya.
– Neked – visszhangzom megütközve. Lassan pislogok kettőt.
– Például arról, hogy milyen zseniális mester vagyok – fordítja kifelé-felfelé a tenyerét önelégülten. – Összekötnénk a kellemeset a hasznossal.
– A kellemes része az, hogy megénekellek, a hasznos meg, hogy töltődöm?
– Hát – Lesajnálás helyett mintha derű csillanna a szemében. – A megéneklés része a hangi adottságaidat tekintve… – Hullámzó kézmozdulatot tesz, hagyja a semmibe ellibegni a mondatot. – Inkább a szerenád szövegét értékelném. No meg, ha nekem képes vagy szerenádozni, akkor akárkinek képes leszel. Egy reménybeli bárdnál ez létszükség.
Ölébe kanyarítja a lantját, szórakozottan megpendít egy akkordot. – Mondj valami romantikus közhelyet! – szól rám a szokásos, ugráltatós modorban, mert úgy tűnik, a bőréből azért mégsem bújt ki teljesen.
Elhűlten próbálok szót fogadni, ólmos lassúsággal mozdulnak csak az agytekervényeim. Valami frázis után kutatok a rengeteg kívülről fújt monda, ballada, kocsmadal és efféle közt.
– „Hercegnőm szép szeme halálos szerelembe ejt”? – vetem föl végül bizonytalanul.
– Jó, ez megteszi kiindulási alapnak! – Ismét csak végigpengeti a húrokat. Azzal az akkordot fölbontva lágy dallamba kezd.
Hercegnőm szép szeme halálos szerelembe ejt
Szép szeme, hercegnőm, ejt halálos szerelembe
Halálos hercegnőm szép szeme ejt satöbbi,
Szép szeme, hercegnőm, egy halálos satöbbi…[1] – dúdolja bársonyhangon a csillagokat fürkészve, majd, ismét felvillanó mosollyal felém sandít. – Valahogy így. Ha kellő átéléssel adod elő, a hölgyek elalélnak mindenképp.
– Hywellion. Te beteg vagy? – csóválom a fejemet, széttárt kezemmel tanácstalanul legyezve. Rendes büntetés helyett ideül hozzám hülyéskedni?
– Nem, csak bemutatom, hogy van humorérzékem nekem is. Lángmadár ma rávilágított, hogy talán akad köztünk veled egy kis félreértés. Én sosem a komédiázást ellenzem. Csak annyit akarok, hogy tudd, mindennek megvan a maga helye és ideje.
Lángmadár beszélt vele? Ha eddig nem dermedtem volna le, hát most szétterjedne tagjaimban a bénultság. Mit hordhatott össze Hywellionnak? Mit hisz ő, hogy miket gondolok?
Hogy oldjam a saját, egyre kínosabb feszengésem, a mesterem dallamát lemásolva kezdek pengetni.
Halálos mesterem szép szemed ejt satöbbi,
Szép szemed, Hywellion, egy halálos satöbbi – dúdolom, mire leken nekem egy tockost.
– Több eredetiséget! – követeli már-már a szokásosat idéző modorában. Ám szájsarka a jól ismert fintor helyett felfelé kunkorodik. – Vagy legalább halálos helyett legyek valami markánsabb és impozánsabb.
Dallam száll a csillagokra:
Markáns mesterem szép szemed ejt satöbbi,
Szép szemed, Hywellion, egy impozáns satöbbi…
[1] Szabadon kezelt idézet a Moliere c. filmből
A következő rendezvény ahol nyerni lehet az összes írást tartalmazó Kóbor csillagok alatt című kiadványból a VI. Regélő Főnix Szerepjátékos Találkozó. Jó kalandokat kívánunk minden résztvevőnek!