A klasszikus lapozgatós könyvek borítóképeire (és úgy általánosságban a fantasy termékekre) jellemző volt, hogy valami ellenséges dolog acsarkodik rád a cím alól és fenyeget meg ijesztget. De az biztos, hogy az arctalan, nemtelen és névtelen főhős helyett valamelyik jellegzetes encounter (~találkozás) szereplője elevenedett meg a régi grafikákon. Ez itt most csak azért fontos, mert nagyon régen nem láttam ilyen békés és szinte meghitt csoportképet egy lapozgatós könyvön. Az mondjuk nem volt szerencsés, hogy a baljós cím alatti kis társaság (akik közül ráadásul többen utálják is egymást mint később kiderül) tagjairól hittem elsőre, hogy ők lesznek a Végzet prófétái. Mondjuk az vesse rám az első követ, aki másképp gondolná …

Nagyon sok jó és szép dolgot fogok mondani erről a könyvről (röviden és elöljáróban tehát melegen ajánlom a stílus rajongóinak) úgyhogy engedtessék meg nekem, hogy így első körben letudjam (nagyjából) a negatívumokat a bevezetéssel. Ilyen sablon-fantasy világot nagyon régen pipáltam, még lapozgatós könyvekben is. Vindgardia (!!!) világán/kontinensén járunk a standard hősünkkel, akinek a testőrködésből kinőve végre felelős karavánkísérő feladatot adnak (hát…), hogy az értékes árukat (mik azok?) az északra lévő Nordhern (!!!) városába kísérje.

Nem nyaltunk mélyet a kreativitás csuprából … de elfogadjuk, hogy a világépítés nem mindenkinek az erőssége, ami nem is muszáj, hogy az legyen. Azonban, hogyha ez egy bevezető kötetnek volt szánva (mert amúgy igen) és a világ fontos, akkor egy kis skiccelt térképet nagyon el tudtam volna képzelni, hogyha már utaztatnak. Itt jegyzem meg, hogy a hasonlóképpen világépítő információkat csípőből ránktüzelő fejezetpontok helyett lehetett volna egy kis bevezetés a könyv elején az istenekről, híres emberekről, merthogy később még egy feladvány is van, hogy pontosan kellene tudni egy korábban felmerült x+1. isten nevet, de azt senki sem gondolta komolyan, hogy azokat jegyezzük is le.

Játékrendszer terén a sorspróba (leánykori nevén szerencsepróba) is egy isten misztériumaihoz van kötve és egy kis táblázathoz, amihez gyakran vissza kell majd lapoznunk ha dobunk, ami nem praktikus és ismét mutatja, hogy itt fontos a világ. Ami viszont már bevezet minket a pozitívumok erdejébe, hogy nem egyszerűen siker és sikertelenség lehetséges, hanem rögtön három ki-tudja-milyen eredmény jöhet ki, ami ad egy új ízt az ilyen helyzeteknek és feldobja az eseményeket, ejtsd izgalmassá teszi. Ez már azt mutatja, hogy a készítők igenis átgondoltak sokmindent és rendelkeznek annyi tapasztalattal, ami egy ilyen könyv megírásához kellett. S valóban.

A Végzet prófétái című lapozgatós könyv egyébként 1990 Ft-os áron A/5-ös formátumban érkezett meg 200 fejezetponttal ragasztott gerinccel, vastagsága pedig már egy Sony Xperia Z telefonnal megegyező (~kisujjköröm). A belső illusztrációkat Juhász Ernőnek (Krakatit) köszönhetjük, amelyekből sajnos kicsit kevesebb van, mint amit hasonló könyvektől megszokhattunk, de legalább a minőségük sem ingadozó és egységes világképet sugallnak „Szélvédett’” világáról (vagy kontinenséről). Na DE a lényeg, amit már a Zsoldoslapra keresztelt Karakterlap is sugall maga a játékmenet: a zsoldosok.

A borítón ugyanis NEM a Végzet prófétái pózoltak nekünk, hanem a játék elején és a (terjedelmes) háttértörténet közben felbérelhető zsoldoscsapatok képviselői. Közülük kell és lehet minimum három, maximum amennyi kifér a kezdőpénzből csapatot felbérelni és ezzel szerezzük meg tulajdonképpen azokat a statisztikákat, amikkel a játék közben boldogulni fogunk és ezen kívül a különleges képességeket, amiket ezek a csapatok biztosítanak. Ez amúgy önmagában is király, de a lényeg az, hogy kevés játékos lesz, akinek az 1. pontra lapozva ugyanúgy néz ki a Zsoldoslapja és képzeli el kis kompániáját, ez pedig nagy dolog.

A kezdő helyszínt elhagyva és a pusztában barangolva ez a mechanika meglepően sokáig elviszi hátán a hangulatot, ahogy különböző csapataink különböző képességeit hasznosíthatjuk más-más szituációban, sőt még tanulhatunk is velük olykor újakat és még újabb társakra is szert tehetünk juhú. Mindeközben persze klasszikus lapozgatós könyvesen kíváncsi hobó módjára nézünk be minden csapdának látszó lyukba és beszélgetünk vagy társainkkal vagy a karaván egyéb tagjaival, meg aki csak szembejön és nem támad. Ez a rész hivatott ugye dramaturgiailag, hogy „Szellővédő” földrészét megszeressük, megismerjük és megcsillantsa sajátosságait, bemutassa népeit ésatöbbi ésatöbbi.

Aztán csak elérjük Ildenor városát, ahol az instrukcióink szerint dolgunk van egy helyi összekötővel mielőtt tovább indulnánk az északi „Északabbi” város felé a karavánnal (én kérek elnézést, nem bírom nem kifigurázni a neveket). Itt felvehetünk például egy csapat törpét, akiknek elnevezése szerintem nemcsak tolkieniül cseng, hanem konkrétan az is. Khalebori törpék, máshol khalebori banditák is ránk támadnak … asszem volt Középföldén Khilebor… mindegy. Fantasy!!!

A találkozás Bíborszemű Gerethel azonban 90 fokot fordít a könyv eddigi menetén. Nemcsak a címadók kilétére derül fény, hanem egy új küldetést is kapunk (nem akarok nagyon spoilerezni, de aki ilyesmitől sziszeg az ugorjon a következő bekezdésre nyugodtan). A karaván, aminek jelentősége eddig is súlytalan volt gyakorlatilag dezintegrálódik a történetből és a könyv mintha ijedten ráeszmélne, hogy ő egy Jackson-Livingstone hagomyányú valami bezavar minket egy „útvesztőbe”, ami igazából egy railroad csatornarednszer, ahol a legnagyobb baj az, hogy nagyon kiéleződnek a tétek és az addigi döntéseink súlya.

Ez a „gauntlet” ami itt van a könyv kétszeri újrakezdésére kényszerített. Szinte már félve lapoztam tovább, hogy most éppen melyik képesség vagy korábban fel nem vett tárgy hiánya okozza majd az automatikus vesztemet és ha addig túl sok embert veszítettünk akkor bizony itt már a víg kompániánk hajlamos vért köpni. Ha csak a kezdő három csapattal érünk idáig akkor szerintem az már konkrétan elvérzik a csatorna végére pedig még utána is vannak NAGYON komoly kihívások. Szerintem az írók maguk is itt döbbentek rá, hogy szép dolog ez a zsoldosvezér dolog, de nem egy egyszemélyes kalandot írtak és a főhős önmagában gyakorlatilag semmit sem ér, ami nagyon ellentétes a műfaj többi tagjával.

Most bele lehetne menni, hogy az amúgy tök érdekes zsoldosok közül melyik milyen hasznos és sajnos az az igazság, hogy vannak akiknek nem sok hasznát vesszünk kalandunk során mert látjuk útközben mennyiszer alkalmazhatjuk különleges képességüket (azt pedig már hagyjuk, hogy ki hogy képzeli el a gladiátoroknak előnyt adó harci szekereket a csatornában harcolni, de ez szubjektív). Aztán jön a csatorna utáni rész, ami annak ellenére, hogy milyen rohadt nehéz továbbra is, kellemes fordulatokkal van teli. Serena sorsa például a korábbi jófej döntésünk tükrében például kifejezetten szórakoztató volt. Lehet, hogy csaltam amúgy, mert felvettem egy láncos buzogányt és azzal mentem és tettem jót, de pár fejezettel később mikor rákérdeztek, hogy a MÁGIKUS láncos buzogány van e nálam rábólintottam. Nem volt egyértelmű, hogy ami a különleges urnát vitte az azonos e az igényelt eszközzel, de remélem.

Aztán a könyv véget ér, legalábbis a kaland és (!!!spoiler!!!) sohasem érjük el Nordhernt és a karavánnal sem derül ki, hogy akkor most mi van. Bocsánat, egyszerű lény vagyok, azt mondták vigyek el valamit A-ból B-be és Gereth meg az agresszív Jane Austin klub kisiklatott. Pedig mindenki nagyon hálás és *insert*névről felismer, de így is hiányérzetem maradt. Erre mégis azt írja nekem, hogy ’Vége’ … brühühü. A könyv és a Vindgardia Hősei sorozat ezzel még nem ér véget. Háhá! Egy részletes pályázati kiírást találunk arról, hogyan csatlakozhatunk saját irománnyal ide bele és közösségi munka über alles, mint ahogy jól ismerjük ma már. Az utolsó oldalon pedig már a következő és év vége előtt megjelenő kötetet is promózzák, tehát show must go on.

Azóta azért voltak fordulatok a sorozat evilági történetében. De él és virul http://vindgardia.atw.hu/ tanúsága szerint. Lesz új könyv, ami ugyan más lesz, mint ami tervben volt egy új szerzőtől, amiben egy varázslótanonc szerepét, talárját ölthetjük magunkra és már egy új rendszervariáns lesz, amit itt megismerhettünk. Kíváncsian várom. Véleményemet összegezve pedig a Végzet prófétáiról úgy gondolom, hogy a Halál Seregei óta nem szórakoztam ilyen jót a különböző képességű csapatok élén, annak ellenére is, hogy a fogalmazás és a fent taglalt hibák (~vidám tévedések) helyenként kicsit megakasztottak. DE Allansia sem egy könyv alatt épült fel és szerintem, ha megél a széria 3-4 kötetet, akkor ezek a kezdeti gyerekbetegségek megfelelő mennyiségű átgondolással, közös kreatív munkával és komoly kiadványtervezéssel „szinte” maguktól orvosolva lesznek. Másként nem.

A könyv egyébként kisebb kitérők után immáron a szerzőktől, Mr. Sci-fi & Fantasytól a pokoli facebookon keresztül is beszerezhető, de találkoztam már vele békésen fizikailag felemelhető és fizethető formában a Szellemlovasban is. Ebből a „drágaszágból” nem tudom, hogy hányadik az enyim, de elvileg 200 darab készült, úgyhogy a fent megjelölt lapozgató könyv szeretők mellett gyűjtőknek és a stílussal ismerkedni kívánkozóknak is szívesen, melegen ajánlom. Valóban visszahozza a műfajnak azt az ártatlan időszakát (Rakéta könyvek), amikor ezt meg lehetett szeretni és elmélyedni benne. Ez pedig nagy szó amúgy.

Takács László és Szlobodnik Gábor: A végzet prófétái (Fantasy Játékkönyv) kritika

One thought on “Takács László és Szlobodnik Gábor: A végzet prófétái (Fantasy Játékkönyv) kritika

  • Szia!

    Köszönjük a kritikát, és örülünk, hogy a hibái ellenére szórakoztatónak találtad a könyvünket. 🙂
    Néhány dologra azért reagálnék a leírtakkal kapcsolatban, remélem, nem gond:

    “a baljós cím alatti kis társaság (akik közül ráadásul többen utálják is egymást mint később kiderül) tagjairól hittem elsőre, hogy ők lesznek a Végzet prófétái. Mondjuk az vesse rám az első követ, aki másképp gondolná …”
    Igen, gondolkoztam is rajta, hogy inkább a “Vindgardia Hősei” címet adom a könyvnek (ebben az esetben persze a sorozatnak más címe lett volna), de mivel ezt a kalandot már többen is a “Végzet Prófétái” címen ismerték korábban (ugyanis eredetileg 2012-ben született, és 2014-ben PDF-ben közzé is lett téve itt-ott), valamint Lászlónak is jobban tetszett az eredeti cím, így végül maradtunk ennél. 🙂 Bár valóban furcsa szerintem is, hogy nem azok a figurák szerepelnek a borítón, mint akik a címben. De most már ez van. 🙂

    “Ilyen sablon-fantasy világot nagyon régen pipáltam, még lapozgatós könyvekben is.”
    Igen, valóban sablonos a világ, illetve egyáltalán nem egyedi, ez tény. Őszintén szólva nem is próbáltuk különösebben azzá tenni, mivel a Végzet Prófétáival a korai Fighting Fantasy/Kaland-Játék-Kockázat-könyvek stílusát/hangulatát szerettük volna feleleveníteni. Azok pedig (mi legalábbis úgy érezzük) körülbelül ilyesmik voltak. Nagyon a későbbiekben sem szeretnénk ettől az iránytól eltérni egyébként, tehát Vindgardia alapvetően marad ilyen sablonos, ’80-as oldschool fantasy, mert fantasyból nekünk ez jön be. 🙂 Illetve úgy vettük észre, hogy ezzel nem vagyunk egyedül.

    “kinőve végre felelős karavánkísérő feladatot adnak (hát…), hogy az értékes árukat (mik azok?)”
    Borostyánykő, bőráru és fűszerek, ahogy a Háttértörténet elején Zsugori Fengor is elmondja. 🙂

    “egy kis skiccelt térképet nagyon el tudtam volna képzelni, hogyha már utaztatnak.”
    Igazából volt is egy térkép, amin minden helyszín szerepelt, csak végül nem tettem bele a könyvbe, mert úgy gondoltam, jobb, ha az olvasó maga fedez fel mindent, és neki kell megrajzolnia a térképet (bár ez végül is nem feltétlenül lényeges). Magáról a világról persze előbb-utóbb lesz azért térkép, mert ez csak elkerülhetetlen. 🙂

    “lehetett volna egy kis bevezetés a könyv elején az istenekről, híres emberekről”
    Őszintén szólva én olyan rövidre akartam fogni a bevezetőt, amilyenre csak lehet, főleg a világról szóló részt. Szerintem jobb, ha a kaland közben ismeri meg az olvasó a fontosabb helyszíneket, figurákat, nem pedig különféle függelékekből stb. Én sem szeretek a könyvek elején mindenféle bemutatásokat olvasni xy személyekről, sőt, kimondottan fárasztani szoktak az ilyesmik, és ezt mástól is hallottam már. 🙂

    “később még egy feladvány is van, hogy pontosan kellene tudni egy korábban felmerült x+1. isten nevet, de azt senki sem gondolta komolyan, hogy azokat jegyezzük is le”
    Mi komolyan gondoltuk. 😀 Legalábbis azt, hogy xy isten nevét meg kell jegyezni. Mondjuk egyébként egyetlen helyen van ilyen rész összesen, és az sem létfontosságú, szóval ha mégsem jegyzi meg az olvasó ennek a bizonyos istennek a nevét, akkor sem történik tragédia.

    “Khalebori törpék, máshol khalebori banditák is ránk támadnak … asszem volt Középföldén Khilebor”
    Szerintem nem volt Tolkiennél ilyen név, de ha mégis, akkor elnézést. 🙂 Mindenesetre olyat, hogy egy már létező nevet használunk fel, ráadásul úgy, hogy csak egy betűt cserélünk ki benne, nem szoktunk csinálni, legalábbis tudatosan biztos, hogy nem. 🙂

    “Szerintem az írók maguk is itt döbbentek rá, hogy szép dolog ez a zsoldosvezér dolog, de nem egy egyszemélyes kalandot írtak és a főhős önmagában gyakorlatilag semmit sem ér, ami nagyon ellentétes a műfaj többi tagjával.”
    Az elejétől ez volt a koncepció. 🙂 Ez szerintem látszik is már a korábbi részeken is, mármint, hogy ez egy “csapatjáték”, illetve itt inkább a zsoldosok az “erő”, a főszereplő önmagában semmit sem ér, ahogy írtad.

    “Most bele lehetne menni, hogy az amúgy tök érdekes zsoldosok közül melyik milyen hasznos és sajnos az az igazság, hogy vannak akiknek nem sok hasznát vesszünk kalandunk során mert látjuk útközben mennyiszer alkalmazhatjuk különleges képességüket”
    Igyekeztünk úgy felépíteni a könyvet, illetve a játékmenetet, hogy mindegyik zsoldoscsapatnak hasznát lehessen venni, és kb. ugyanannyiszor; szerintem ez nagyjából sikerült is. Nem igazán tudnék olyan csapatot mondani, amelyiknek ne lenne legalább 5-6 saját jelenete, ezen kívül ne lenne több harcban is valami speciális támadása stb. Oké, a végefelé felvehető csapatokat (Méregkeverők, Khalebori törpék, Foglyok) már nem lehet annyiszor bevetni, de ez talán érhető is, hiszen ők tényleg későn kerülnek a képbe. De akik az elejétől a játékossal vannak/lehetnek, tehát a tényleges főszereplők, akik a borítón is szerepelnek. mind komoly szerepet kapnak a könyvben. Persze van, amelyik az egyik útvonalon hasznos inkább és van, amelyik a másik útvonalon. 🙂 Te melyik csapatnál érezted úgy, hogy el van hanyagolva?

    “azt pedig már hagyjuk, hogy ki hogy képzeli el a gladiátoroknak előnyt adó harci szekereket a csatornában harcolni”
    A szekereket természetesen nem lehet levinni a csatornába. 🙂 De le is van írva, hogy egy udvaron hagyják őket, lásd például a 124-es fejezetet (de van még vagy két fejezet, ahol ez ugyanígy le van írva). Tehát szerintem az, hogy a csatornában már nincsenek a gladiátorokkal a szekerek, egyértelműen kiderül a könyvből.

    SPOILER!
    “Lehet, hogy csaltam amúgy, mert felvettem egy láncos buzogányt és azzal mentem és tettem jót, de pár fejezettel később mikor rákérdeztek, hogy a MÁGIKUS láncos buzogány van e nálam rábólintottam. Nem volt egyértelmű, hogy ami a különleges urnát vitte az azonos e az igényelt eszközzel, de remélem.”
    Amikor felveszed a buzogányt a templomban, akkor van rá utalás, hogy mágikus erejű, amikor pedig már használod az urnáknál, akkor egyértelműen le van írva, hogy “varázserejű”. A könyv legvégén is már így kérdez rá a könyv, hogy van-e nálad egy mágikus erejű láncos buzogány. Tehát itt (elvileg) egyértelmű minden.

    “Pedig mindenki nagyon hálás és *insert*névről felismer, de így is hiányérzetem maradt. Erre mégis azt írja nekem, hogy ’Vége’”
    A “Vége” a hagyományosabb, egyszerűbb befejezés végén szerepel. Van egy másik befejezés, annak a végén a “De ez már egy másik történet!”-sor olvasható… ez kicsit másabb hangulatú is, illetve fény derül még belőle egy-két fontos dologra. Úgy sejtem, ehhez nem volt szerencséd: olvasd el ezt is, hátha úgy kevésbé lesz hiányérzeted. 🙂
    SPOILER VÉGE!

    “Lesz új könyv, ami ugyan más lesz, mint ami tervben volt egy új szerzőtől”
    Igen, most úgy néz ki, hogy a “Válaszúton” című varázslós könyv lesz a sorozat következő része, mivel ez előbb készült el. 🙂 Egyébként sokkal komolyabb hangvételű a kaland, a világról is kiderül pár érdekes dolog, úgyhogy reméljük, még a Végzet Prófétáinál is élvezetesebbnek fogod találni. 🙂

    Köszönjük még egyszer a kritikát!
    Üdv.: SzG (Szlobodnik Gábor)

Vélemény, hozzászólás?