Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
Magyar Gergely: Az építész
Ma megriasztott valami álmomban, hát feljöttem a csúcsra levegőzni. Csúcs, én így hívom a fal tetejét. Hiszen valóságos hegy ez, szép időben ellátni róla a mérföldek tucatjain át terpeszkedő városóriás másik végébe is, pedig Erion igazán hatalmas. Az átmérője lenne vagy harminc mérföld, ha a rövidebb résznél mérném, ötven, ha a hosszabbon. Fenséges épületeivel az ismert világ legnagyobb, legkülönb, legszínesebb és legkülönlegesebb városa. Nekem szép is, hiszen itt élek. A tengerrel hatalmas kikötője köti össze, ahol annak idején még a kyrek legnagyobb hajói is megpihenhettek és mágikus védművei lecsillapították a legrosszabb kedvében lévő tengert is, másfél mérföldnyire is tüzes köveket hajító katapultjai pedig a rossz szándékkal kikötni vágyókat tartották távol. Házaiban megszámlálhatatlan népek élik mindennapi életüket, nem csak emberek, hanem Ynev valamennyi civilizációja, értelmes népe képviselteti magát így vagy úgy. Hatalmas arénái, óriás parkjai vannak, a házak fölött húzódik a kontinens legnagyobb vízvezetéke és még a temetője is nagyobb, mint egy átlagos város a kontinensen. A legkülönb része mégis a fal.
Mondom ezt, mert kicsit az én gyermekem is. Egy tizenheted részben, ha pontos akarok lenni. Márpedig egy magamfajta nem engedheti meg magának a pontatlanságot. A tizenhetek egyike vagyok. Persze nem volt ez mindig így.
Abseronban születtem, anyám mosónő volt egy ispotályban, apám szrídzs felderítő godorai zsoldban. Mindig azt hittük, hogy ő megy majd el hamarabb, de az ispotályban valami dawai káosz-kór mindenkit megölt – a papok csak nagy veszteségekkel tudták megfékezni és megóvni a várost a teljes pusztulástól. Így is sokan meghaltak, pedig a háború sosem járt arra. Persze, én nem, és már ezért szerencsésnek mondhatnám magam. Hát még azért, hogy árva gyerekként egy építész szolgálatában kaphattam munkát és menedéket.
Persze nem mindig éreztem ezt így, különösen, amikor tíz nyarat – vagy legalább is valahol a környékén, akkor még nem nagyon tudtam számolni – alig látott kőfaragó inasként hatalmas kőtömböket kellett cipelnem. Aztán persze a vésőt is megkaptam, megtanultam, hogy a kő jobban bírja a kalapácsot, mint a kezem, és sok év munka után már dombormintákat is faraghattam a kőbe. Persze kígyót semmiképpen, és a többi sorscsapást hozó szimbólumtól is tartózkodni kellett, az Alrey Heirsaal mester képviselte tanoknak megfelelően. Én még láttam a mestert. Hallottam, hogyan dalolt a kő a vésője alatt, és miként változtatta a precízen faragott kövek sorait lélegzetelállító épületekké. Tanított is. Bár Alrey mester nem nagyon foglalkozott már akkor az egyszerű inasokkal, egy napon frissítőért szalasztott – mondanom sem kell, hogy örültem, amikor a nehéz köveket néhány percre tálcára cserélhettem – és miközben megitta a citromos vizet – bort tilos volt az építkezéseire hozni – magyarázott valamit az előtte heverő pergameneken keresztbe-kasul futó vonalakról. Azt mondta, okos a nézésem. Ott kezdődött.
Fiatal korom ellenére az odabator tanoncok közé kerültem. Nem én voltam az egyetlen, aki nem tudott olvasni, de az egyetlen, akinek sosem dagadt fel a keze a pálcától. Aki igazán tehetséges, csak egyszer hibázik – mondogatták a tanítók ezt is, sok egyéb bölcsességgel együtt. Az olvasást a számtan, a geometria, a számmisztika és a geomantika követte. Megtanultuk a különböző anyagok nevét és használhatóságát, a kialakulásukat és a bányászatukat, a feldolgozásukkal kapcsolatos ismereteket. Tudtuk, melyikből érdemes támpillért, díszlépcsőt, vagy éppen rúnasort építeni. Alrey Heirsaal csak akkor vette át az oktatást, amikor már mindent tudtunk – legalább is ezt gondoltuk. Alrey mester művész volt. Számára a fal nem egy épületrész, hanem egy vászon volt, amire festhetett. Egy oszlop nem a felsőbb épületrészek támasza volt, hanem egy díszeket hordozó fókuszpont. Utálta a falakat, azt mondta, arra a megfelelően felhalmozott föld is jó. Persze nem kerülhette el az építésüket – ahogy mi sem. Tőle tanultuk meg a lélek uralta épületek mágikus alapozásának tiltott szertartását is.
Godorai parancsra indultunk az egykori Rualan felé, hogy a kyr légiók nyughelyeit jelentő csatatereket, amit elvadult és rosszindulatú természet kerített hatalmába, várakkal válasszuk el a későbbi korok virágzó településeitől. Rehgur városa hatalmas lett, és jól ellátta feladatát. Kettős falgyűrűjét nem törhette át sem az orkok, sem a káoszfattyak serege, és ki tudja még mi mindent okádott rá a tengernyi tóból és a körülötte tobzódó, káosszal fertőzött dzsungelből lett Elátkozott Vidék. Már a külső falak biztonsága is kiemelkedő volt, trigramok, tércsapdák és szimbólumok védték a mágia, rejtett vermek, csapdák és gyilkos útvesztők az anyagi síkon. Hosszú évtizedeken keresztül állta útját az iszonyatnak, ami egyre ritkábban próbálta meg elhagyni azt a helyet, ahol Avida Dolor pokla a világra okádta. Rehgur megszokta a békét.
Mégsem az elpuhulás hozta el a város végét, hanem a nagyravágyás. Alrey Heirsaal mester felett eljárt az idő, és bár az odabatorok mágiája az életüket is meghosszabbította, a vég közeledte bennük is rettegést váltott ki. A mester elégedetlen volt városával. Mert Rahgur az övé volt. Ő ásta ki az első ásónyomnyi földet, ő fektette le a legelső alapkövet – egyiket az ötből, az öt istennek szentelt alapkő kyr hagyomány – és ő tette fel a katedrálisra az utolsó zárókövet is, amit saját kezével faragott ki. És ő olyan várost akart maga mögött hagyni, ami szép. Ez pedig egy új épület esetében feladat, egy új városnál igazi kihívás, egy évtizedek óta épülő, hatalmas városerőd esetében pedig a lehetetlenséggel határos. De Alrey Heirsaal nem ismert lehetetlent. Mindannyian az épületek megszépítésén kezdtünk dolgozni. A homlokzatok, oszlopok díszesek, a falak vékonyak lettek. A mágia inkább a különböző anyagok összhangját, mint a védelem erősségét szolgálta. A godorai vizsgálnokok egyre több szabálytalanságot találtak, és egyre határozottabb módon próbálták Alrey tudtára adni: Godora helytartója más irányt akar.
Még a lezuhanó, lábamat törő oszlopfő is a szerencsém része volt – noha ezt akkor nem így éltem meg. Hosszú lábadozás várt rám, a párás Rehurból pedig egészséget próbáló út a tengerparti Abseronig. Elmulasztottam az ítész érkezését, és megúsztam a kivégzéseket is. Pont elég volt, hogy az iskolát feloszlatták. Hiába voltam neves odabator, Godorában többé senki nem akarta, hogy neki építsek. Talán meg kellett volna elégednem a sorsommal és nem kellett volna tanítanom. Sok idő kellett hozzá, de csak rám találtak. A godorai címert viselő követtől kivégzési parancsot, társaitól pengét vártam, de az előbbitől nyájas felkérést, az utóbbiaktól egy kényelmes és méltó utazást kaptam. Godora hercege összeparancsolta a legjobb építészeket. Hiszen immár rájuk volt szüksége.
Falat kell építeni. Személyesen beszélt velünk. Keserű volt, de olyan lendülettel, akkora lelkesedéssel adta elő tervét, hogy az ránk is átragadt. Egy uralkodó nem kér – tartja a mondás – de ő mégis a szemembe nézett, és megkért, hogy segítsek megvédeni mindazt, ami Godorából maradt. És én többé nem akartam mást, csak megépíteni a falat.
Tizenhetet gyűjtöttek össze a kor legnagyobb építészeiből – én szerénységből úgy tekintem, azokból, akiket el tudtak érni. Volt közöttünk törpe is, és egy gnóm, Rúfiász. Nem volt vezető, közösen kellett dolgoznunk. Falat kellett építenünk Godora városa köré és mi olyan falat építettünk, amit még nem látott a világ. Az első években tanultunk egymástól, és a tervezés folyt. A fal jóval nagyobb területet ölelt körbe, mint amekkora a város volt, hagyni kell helyet, hogy magába fogadhassa egész Godorát. A hossza végül több mint százhetven mérföld lett, a magassága átlagosan hatvan láb, szélessége pedig helyenként az ötszáz lábat is eléri. De nagyon-nagyot téved, aki csupán hatalmas, de egyszerű kőrakásnak gondolja. Mert nem az. Erion – ahogy a városok városát később nevezték – fala egy műalkotás, egy hatalmas, élő és bonyolult város maga is.
A következő években az előkészületek zajlottak. Kettő hegyet is kijelöltek a közelben, amit lebonthattunk, ám a számítások és a bányamunkák kimutatták, nem lesz elegendő. A Sheral előhegyeiből is hozni kellett követ – egyszerűbb volt az Artadroson leúsztatni, mint a sokszor csak jelzésértékű utakon ideszállítani. A fákra is gondoltak, nem irthattuk ki az összes erdőt a város közelében, ezért több tíz mérföldekre létesültek a fafeldolgozók, hogy előkészítsék a faanyagot, amit azután az építkezéshez használhattunk.
A falat tizenhét részre osztottuk, minden odabator mesternek egy-egy rész jutott. Így is több emberöltőnyi munkának tűnt, mire felépülhet a falszakasz. Akkor esküt tettünk, hatalmas és szörnyű esküt, ami szerint addig nem távozunk, amíg be nem fejezzük a munkát. A három, kaput magába foglaló rész is érdekesnek ígérkezett, ám az Artadros-folyót elnyelő szakasz volt a legkomolyabb munka mind közül. Én amellett dolgoztam.
A legkülső és legvastagabb, ostromfogó részeket együtt kellett építeni a feltöltött, vagy a raktárakat is magába foglaló részekkel, hogy a magasságukat egyszerre elérve őrizzék meg a stabilitást. Akkor ismertem meg a sarjkövet, ami a gnóm mágia hatására szaporodni kezdett, és versenyt növekedett az emberek és igásállatok százai által szállított kövek gyarapodásával. Az alapozás kitermelte, hegynyi földsáncot bedolgoztuk, de a város évszázados törmeléke is a falakba került. Kellett a föld a belső, lépcsős kertekhez is – több száz lábnyi termőterületet alakítottunk ki a hat-tízlábnyi szintkülönbségekkel egymás felett fekvő lapos részeken. Néhol hatalmas belső udvarok is helyet kaptak, ezekből később fedett csarnokok lettek, ahogy a fal magassága lényegesen túlhaladt rajtuk. A folyó környékére belső víztározók is kerültek, a lassú, de bírhatatlanul erős szivattyú és emelőrendszereket örök időknek teremtett rúnák és a gnóm mesterek mágiája mozgatja még ma is.
A rúnaszintekre fémből ötvözött rajzolatok kerültek, a fal számtalan mágikus hatás ellen védett. A térmágiának is útját állja, trükkös, és soha meg nem található tércsapdák sokasága védelmezi az esetlegesen támadó ellenség varázslataitól. Persze a mágikus rendszer számtalan kivételt jelentő ponttal rendelkezik, de ezek mára nem ismertek – a mester, aki az összeírásába fogott, elhalálozott, mire végzett vele. Pótoltuk volna, de a kódot, amit ennek a bizalmas tudásnak a rögzítésére használt, senki nem ismerte rajta kívül.
Fokozatosan elhagyottá váltak a munkások szállásai is, a fal szélessége túlnőtt rajtuk, de be nem temették őket, a raktárakkal együtt várják, hogy alkalmas időben jó szolgálatot tegyenek Erionnak. A belső perem istállói, szállásai azonban máig bírnak lakókkal, igaz, hogy főleg az Árnyvdéken, ahol a fal örökös árnyékba vonja a mellette elterülő belső, azóta beépített területeket, az egyik legolcsóbbak a telkek és a bérletek, persze erioni viszonylatban.
A fal felső részén ostromszinteket is alakítottunk ki, az elhúzható falak, takarólemezek biztonságában megszámlálhatatlan ostromgép várja, hogy megvédelmezhesse a Városok Városát. A munka megállíthatatlanul folyt, évtizedeken keresztül. A munkások lázadása is csak néhány hét szünetet jelentett, az erioni polgárság megadása lenyugtatta a kedélyeket. Én magam is berendeztem egy szállást a belső erkélyek egyikénél. Nem, mintha nem lett volna hová hazamennem, de a ház messze volt, a munka pedig oly sok, hogy inkább az utazáson is takarítottam meg időt. Különösen azután, hogy a második, erioni családom is távozott – a fal tetejéről kísértem tekintetemmel az asszonyt és a két gyereket szállító szekeret. A szégyent nem akarták a vállukra venni, de azt is megunták, hogy sosem látnak. Megértem. A belső építéseknél a nappal voltam hasonlóan. Több mint három hetet töltöttünk az alagutakban, mire a földhöz láncoló varázsjelek elkészültek. Erion fala minden ember alkotta épületnél erősebben áll alapjain.
A fal tetejéhez több száz év múltán értünk el. Addigra sokadszor ürítettem ki a hercegi kincstár által biztosított életvizet. Valószínűleg nem volt olcsó, vagy könnyű megszerezni, de Godorának tetszett a munka, amit végzünk. Addigra kitaláltuk az is, hogy hogyan őrizzük meg a fal titkait. Egy ilyen alkotás számtalan titkot rejt, amit csak mi, az építészek tudtunk. Az egyik tanítványom a Shearal csúcsai között talált egy megfelelő helyet, ahová felépíthetjük a menedéket. Az odabator családok menedékét, egy rendházat, ahol őrizhetjük és ápolhatjuk a tudást, és ahol korszakos munkánk gyümölcseként élvezhetjük a pihenést. De ez aztán mégsem készült el… legalább is nem emlékszem már rá.
Szeretek a fal tetején, a csúcson sétálgatni, különösen, amikor az ég tiszta, és a csillagok is jól látszanak. Persze aki az eget akarja fürkészni, mind a fal tetejére vágyik, hiszen a nyaktörő magasságban semmi sem zavarja a kilátást, alig érződik valami a gigászira nőtt város fényeiből vagy zajából. A fal teteje alakuló tereket, laktanyákat, víztározókat rejt, innen indul útnak a két óriási, a házak fölött több száz ívvel keresztüllépő vízvezeték, aminek két ága ellátja Erion nagy részét az Artadros vizével. Már amelyik része nem a csatornákon folyik le. A magas kertek is gyönyörű látványt jelentenek, és persze rengeteg gyümölcsöt, élelmet. A több társzekérnyi felhordott föld és a folyamatos napsütés igen keresetté teszi a magas kertek terményeit.
A csúcsról ellátni egészen a kikötőig, a másik irányban – már ha valaki elgyalogol a fal legkeskenyebb részen is több száz lábat – a hegyekig. Szeretem az itteni csendet, valahogy olyan, mintha a megérdemelt jutalom lenne a hosszú munka után. Csak néha találkozom egy-egy katonával az éjszakai őrjáratokból.
– Trodd, kerítsd elő a Darton-papot! Kísértet!!
A következő rendezvény ahol nyerni lehet az összes írást tartalmazó Kóbor csillagok alatt című kiadványból a VI. Regélő Főnix Szerepjátékos Találkozó. Jó kalandokat kívánunk minden résztvevőnek!