Meloran: Dorani igazság (M.A.G.U.S. novella)

„Pedig olyan egyszerűnek tűnt az egész. A dorani ügynök Erionban keresett meg minket, ahol az előző akciónkból származó pénzt próbáltuk éppen elkölteni. Átadott egy kis ladikát, hogy jutassuk el Al-Abadana székvárosába, egy kereskedőnek, és hozzuk vissza, amit cserébe kapunk. Ha gondjaink lennének az átadás után, esetleg nem kapnánk semmit cserébe, az sem baj, nekik ez is elegendő információ. Felajánlott fejenként 20 aranyat – tekintettel az esetleges nehézségekre – és teljes költségtérítést. Ami azért sem volt baj, mert ha már kénytelen vagyok fogadókban megszállni a lányok miatt, akkor azok legalább kényelmesek legyenek. Mivel az egész út alig került többe három napnál – térkapun oda, találka, térkapun vissza – a várható nehézségeknek komolyaknak kell lenniük ennyi pénzért… de így tudjuk, mire számíthatunk. Legalábbis úgy tűnt. Eleinte nem is volt gond. Megérkeztünk, megszálltunk a város legjobbnak tartott fogadójában. Másnap megjelentünk a kereskedőnél, probléma nélkül lezajlott a csere, a ládikáért cserébe egy karnyi hosszú, valami füvet tartalmazó csomagot kaptunk. Mivel a várakozás, és a beszélgetés majd az egész napot igénybe vette – hogy Ranagol sújtaná átokkal ezeket a modoros sivatagi féregéltűeket – csak másnap reggel indulhattunk vissza. Az éjjelt egy szobában, váltott őrködéssel töltöttük, de nem volt baj. Reggel azonban a térkapu felé menet húsz fős városőrség fogadott minket, és rendkívül udvariasan arra kértek, fáradjunk velük a városházára, ahol szeretnék átnézni a csomagjainkat. Névtelen feljelentés érkezett hozzájuk ugyanis – minden bizonnyal téves, hiszen hogy is tennének ilyet hozzánk hasonló tehetős utazók – hogy valami törvénytelen tárgy van a birtokunkban, és ezt kötelesek kivizsgálni. Természetesen velük mentünk – hiszen törvénytisztelő, becsületes utazók vagyunk – és közben azon törtem a fejem, mit tegyek, ha megtalálják a füves csomagot a ládámban. Mire beértünk a városházára, kész volt a terv. A ládámat én nyitottam ki, hiszen csak én tehetem baj nélkül, mondtam a parancsnoknak, és a füves csomag egyetlen szavamra porrá omlott. Ezek után közöltem a meglepett parancsnokkal, hogy sajnos a messzi északon gyűjtött füveim úgy látszik nem bírták a sivatagi napfényt… Ezt a két lány egybehangzóan tanúsította – nagyon meggyőzőek tudnak lenni, ha akarnak – úgy a parancsnok, bár gyanakodott, elengedett bennünket. Megnyugtatására közöltük, hogy természetesen nem hagyjuk el a várost pár napig, sőt lemondunk a fű elvesztése miatti kártérítésről is. Majd visszatértünk a fogadóba és elgondolkodtunk…

  A fogadóssal kezdtük. Elbeszélgettünk vele a városról, a körülményekről, majd mikor úgy tűnt, sokat tudhat, ha akar, felajánlottam – a gyerekei taníttatására – 40 aranyat. Végülis a dorani kincstár állja. Jól számítottunk. Miközben megmutatta nekünk a fogadó kertjét, büszkeségét, ékes virágnyelven eltársalogtunk. Megtudtuk, hogy a szoba levegője esetleg káros hatással lehet az egészségünkre, de ha kívánjuk, erősítő ételt szolgálhat fel a vacsorához… hogy a városi klánok néha nagyon kíváncsi természetűek… Hogy a levegő egészségkárosító hatása valószínűleg a kereskedőnk kertjében termő füveknek köszönhető… Hogy tekintettel a hölgyekre célszerű lenne holnap elhagyni a várost, bármilyen szép is… hiszen a homok és a napfény nem tesz jót a bőrnek… Hogy le kellett cseréltetnie a zárakat az ajtónkon, javitás miatt… és esetleg véletlenül kinyílhat éjjel, még ha be is zártuk… Hogy a szembeszomszédaink kíváncsi természetűek… A kertet megdícsérve visszatértünk a szobánkba, és előkészültünk az éjszakára. A tolvajlány megbütykölte az ajtózárat, hogy rögtön észrevegyük, ha valaki nyitni akarja, és elfogyasztottuk az erősítő – igen erős, idegrendszerre ható méreg ellenmérgét tartalmazó – vacsorát. A pofátlan fogadós 200(!) aranyat kért érte… Még jó, hogy nem mi fizetjük… És persze felkentük az összes felkenhetőt a nyílvesszőkre, pengékre… Azt szeretem a lányokban, hogy nincsenek nevetséges gátlásaik…

  És eljött az éj… Az asztalt körülölve, felhúzott nyílpuskákkal és idegekkel várakoztunk. Nagyon zavart, hogy szobában kell ücsörögnöm, ahol nem tudok varázsolni, de bíztam a mérgekben. Éjközép után valamivel a fal szellőzőrésein keresztül néhány üvegcse pottyant a szobába. Azonnal széttörtek és a szobát finom pára lepte el… Szerencsére a fogadós ellenmérge működött, így amikor az ajtó csendben kinyílt, nálunk volt a meglepetés előnye… Legalábbis azt hittük.

  Ahogy az ajtó mozdult, a tolvaj felállt az asztaltól, és a köpenyét maga köré kanyarítva láthatatlanná vált. A bárd is ügyködhetett valamit, mert eltűnt, és az asztaltól két méterre jelent meg… Remek, csak én nem tudok varázsolni… Az ajtó nyílása után kétfelé induló behatolók közül kiválasztottam a bal oldalit és belelőttem a nyílpuskával. A nyílvessző keresztülhatolt a vérten – vért(???) – a vállába állt, és a falnak lökte. A szemem sarkából láttam, ahogy a tolvaj semmiből előtűnő első nyílvesszője lepattan a másik, tőrt hajító behatoló furcsa formájú, fekete mellvértjéről, hallottam a kattanást, ahogy újra felhúzta a kahrei mechanikát. Az elhajított tőr a bárd alakját vette célba de nem talált. Gondoltam, a dalnok a harmadik alakot választja, aki most jelent meg az ajtónyílásban, csukott szemmel, kezében pedig – szentséges kalahorák adjátok, hogy ne legyen igaz – két sequort tartott. Ebben a pillanatban beugrott, hogy hol láttam már ilyen vérteket és hogy ne legyenek kétségeim, a fegyvermérgemmel bírkózó, földön ülő fejvadász hirtelen szörnyű hangon felhördült. Jobb kezemben iszonyatos fájdalmat éreztem, ahogy a csontjaim szilánkokra törtek… A szememre boruló vörös ködön keresztül láttam, ahogy a tolvaj második nyílvesszője a jobb oldali alak nyakába fúródik, a középső alakon fénylő aura jelent meg. Szisszenő hang hallatszott, ahogy a bárd furcsán tőrt hajított valamerre. Nem találhatott, a középső fejvadász arcát mégis penge hasította fel mélyen. Későn érkezett azonban, mint ahogy a tolvajlány harmadik nyílvesszője is, mire a csukott szemű alak a földre dőlt a méregtől, a bárd mellette hevert, a sequor sodronyingén keresztülhatolva vágott mélyen a testébe. Fél kézzel és lábbal próbáltam felhúzni a nyílpuskát, mikor a tolvajlány által lelőtt, felállással küszködő fejvadász is megszólalt. Hatalommal telített hangja után éles sikoly hallatszott a láthatatlan tolvaj felől, és ujjak potyogtak a földre a semmiből, egy nyílpuskával együtt. Iszonyatos akaraterő rejtőzhetett azonban a lányban, mert pár pillanat múlva egy dobótőr tűnt elő és állt bele a falba a fejvadász mellett. Közben sikerült felhúznom a nyílpuskát és igyekeztem határozottnak, legyőzhetetlennek látszani. A két fejvadász most egyszerre szólalt meg, én éreztem, hogy alig bírok mozdulni, mintha a végtagjaim megdermednének, és a tolvaj felől érkező újabb sikoly után azt hittem, hogy vége. Szerencsére azonban el tudott hajítani mégegy tőrt – mint utólag mondta, nem hitte, hogy képes lesz rá és ez, nomeg a nyílpuskám meghátrálásra kényszerítette a támadókat. Harmadik társukat otthagyva, bénultságukkal küszködve húzódtak az ajtó felé, majd azt elérve eltűntek… Szerencsére… Nem hiszem, hogy képes lettem volna eltalálni bármelyiküket is, és a tolvajlány felől hallatszó puffanás azt jelentette, hogy ő is ereje végére ért. Nem hittem volna, hogy ilyen erő lakhat egy rövidéletűben…

  Egy darabig csak álltam és vártam, majd erőmet összeszedve dologhoz láttam. Elsőként a fejvadásszal végeztem – a halott fejvadász a jó fejvadász – majd a bárdhoz léptem. Egyenlőre csak a hagyományos sebekhez éreztem erőt magamban. Miközben megkerestem és beletöltöttem utolsó gyógyitalát, a tolvaj is megmozdult, és levette a köpenyt. Szörnyen nézett ki. Jobb kezéről hiányoztak az ujjai, de sebek nem voltak, mintha ki sem nőttek volna. Deréktól lefelé pedig félig-meddig áttetsző volt, mintha a lábai kifakultak volna a valóságból. Elég bizonytalanul is állt rajtuk. Miután a dalnok magához tért – az ital hatására teljesen meggyógyult – úgy döntöttem, körül kéne nézni. Otthagytam hát a lányokat és felhúzott nyílpuskával kiléptem a szobából. Reméltem, egy kézzel is boldogulok vele, karddal nem sok esélyt adtam volna magamnak… Az épület kihalt volt, a fogadós és a személyzet precízen kampókra lógatva himbálózott a kertben. Nem velük kezdtem, előbb a kezemet próbáltam meggyógyítani. Minden hatalmamat összeszedtem, de hiába. A seb beforrt ugyan, de a csontok nem álltak össze és a kezem továbbra is használhatatlan maradt. A kert elég nagy volt ahhoz, hogy elmémet újra feltölthessem és úgy döntöttem, ennyi időt megér. Varázslatok nélkül, fél kézzel annyi esélyem lenne, mint egy orknak a Belső Tartományokban. Gyorsan átnéztem a hullákat és meglepő dolgokat találtam. A fogadós teste izmos, kidolgozott volt, pengékkel felszerelt cipőt és egy furcsa tetoválást viselt. Az istállófiú is halott volt, de úgy láttam a lovainknak nem esett bajuk. Visszasiettem hát a szobába és röviden leírtam, mit láttam. A bárd szerint a tetoválás pyarroni ügynökökre utalt. A fejvadászokat nem ismerték fel és én sem siettem azonnal közölni velük kik voltak. Még el kellett gondolkodnom a történteken. Abban megegyeztünk, hogy sürgősen el kell hagyni a várost. Bár különösebb zajt nem okoztak a fegyverek, a hatalomszavakat ki tudja milyen messziről érezhették a mágiahasználók. Bár nem hiszem, hogy akad épeszű varázsló, aki maga jár utána a dolognak, de az őrséget azért kiküldhetnék. A tegnapi kis jelenet után pedig biztosan a mi nyakunkba varrnák a fogadó személyzetének kivégzését. A fejvadászoktól egyelőre nem tartottam, tudtam, hogy a méreg hatása jó órán át biztos kitart. Mivel a térkaput erősen őrizték, nem maradt más, mint valamelyik városkapun át távozni. A továbbiakról meg majd akkor értekezünk, ha kijutottunk. Összekaptuk hát a csomagunkat és lóra szállva a déli kapu felé indultunk. Az utcák kihaltak voltak, úgy senkinek nem tűntünk fel. Pedig a tolvaj elég érdekesen nézett ki, ahogy félig áttetsző lábakkal próbált megállni a lovon. A kapunál alig négy őr várakozott. Míg a bárd előrébb léptetett, és beszédbe elegyedett az őrökkel, mi a tolvajjal a sötétben maradtunk, nehogy a külsőnk gyanút ébresszen bennük. A megbeszélt taktikának megfelelően énekelt az őröknek egy hősi dalt, amitől ketten lassan álomba szenderültek – szerintem is eléggé unalmas volt – a harmadikat a tolvaj szedte le az utolsó mérgezett dobótőrével. A negyedik – máig is pirulok, ha eszembe jut – az én feladatom volt. Ügyetlen voltam, és fel tudott kiáltani, mielőtt bódulatba zuhant volna. A lányok gyorsan leugrottak – hát igen, a tolvaj inkább mászott – a lóról és a kaput próbálták kinyitni. Én addig felajzottam újra a nyílpuskát – elég nehezen ment fél kézzel – és vártam az esetleges érdeklődőket. Szerencsénk volt. Mire feltűnt egy őrjárat, a kapu már félig nyitva volt. Az őrség ugyan futva közeledett, de miután leszedtem a leggyorsabbat, meggondolták magukat, és inkább fedezékbe húzódtak. A lovakkal beügettem a kapunyílásba, a tolvajt magam elé kaptam a lóra – mégiscsak gyorsabb így, mintha ő ügyetlenkedik magában – a bárd magától nyeregbe pattant és kivágtattunk. Lőttek ugyan utánunk, de ezek fényes nappal sem találnák el a városfalat öt lépésről, nemhogy éjjel egy vágtató célpontot. Dél felé tartottunk, a gorviki határ irányában. Negyed óra múlva megálltunk, és amíg én hatalmam jó részét feláldozva vihart kavartam, hogy eltüntessem a nyomokat, a bárd zenélgetetett egy sort. Nem értem miért ez a mániája, szépen játszik ugyan, na de ennyiszer? Rövid megbeszélés után délnyugatnak, a Kereskedő Hercegségek felé fordultunk.”

(illusztráció JoeSlucher: Recruit the Worthy című képe)