Egy időre sikerült elzavarni Amundot Kuklis képeket nézegetni így visszatérhetünk rpg filológiai régészkedésünk eredeti idővonalára. Itt már 1995 decemberében járunk, ami sokak szerint (például egy legutóbbi remek videóban is hallható két szakértőtől) a magyar szerepjáték talán legfényesebb aranykora volt. Való igaz, a bejegyzések végén látható összegzés alapján is ekkor jelent meg a legtöbb féle fajta magazin és kiadvány párhuzamosan, az akkori felmérések szerint voltunk vagy 30 000-en kimutathatóan.
A Trollbarlang egy mára legendák homályába veszett hely, az Opera környékén (is) volt egy Andrássy úti emeleten. Fő profilja a Warhammer bolt volt, de sok más szerepjáték forgalmazásával is foglalkozott. Amit kevesen tudnak, mert az újságaiból nem olvasható ki, hogy hatalmas képregény, azon belül manga és anime központ volt. Olyan kínálattal rendelkezett, ami lélegzetelállító volt.
Összenéztünk párszor a szobám lakójával mire eldöntöttük, hogy ezzel folytatjuk a szerepjáték filológiai régészkedésünket. Igen, technikailag a Csillagvadász Légió folytatása/kiadványa, de van annyi önálló érték benne, hogy talán tán még nem tűnik soknak vagy egyformának a két bejegyzés egymás után. Ez egy objektív érv mellette, de valójában, mind a ketten rájöttünk, hogy túlságosan beleszerettünk Kuklis István művészeti stílusába, aki (vállt-vállnak vetve Újveczki Józseffel) ennek a kiadványnak is jegyzi az illusztrációit.
Tavaly sajnos nem jutott annyi időm a sorozat folytatására, mint szerettem volna. Az időbeli szakadékot egy messzebbre ugrással hidaljuk át, mert bár már legutóbb a 
Ugyanis az Előszóban igaza van az egykori főszerkesztőnek, miszerint alkotásuk egy sötét(ebb) és csendes kort zár le, több szempontból is. Egyrészt (úgy tűnik most, hogy) tényleg az első szerepjátékkal foglalkozó hazai magazint tisztelhetjük a személyében, másrészt egy ismert(?) történelmi kort is lezár az akkori felnőttek legnagyobb örömére, akik ezt az időszakot akkor „rendszerváltásnak” nevezték el.
Milyen szép dolog is a szimmetria. S ahogyan a két egymásból kinőtt, táplálkozott és fejlődött cikksorozatunk egy (újabb?) közös sarokkövéhez érkezünk még könnyen el is érzékenyülhetünk, hiszen többször hittük már a kutatás évtizedei(!!!) alatt, hogy vége, nincs több, s még a mesés kincsekkel teli ’90-es évek sem tartogat már semmi újat a legnépszerűbb magyar szerepjáték számára. Aztán pedig de. Krad örül, mi örülünk és egy, az idő végtelenjében sóhajtásnyinak tűnő pillanatra idézzük fel együtt ezt a gyöngyszemet.
Filológiai kutakodásunk egy nagyon fontos mérföldkövéhez érkeztünk el ezzel a darabbal. 1990-ben járunk, amikor a fiatal magyar szerepjátékos szcéna még csak forr, alakul, de már a színen vannak többen is, akik később együtt vagy külön-külön meghatározhatják ennek az underground világnak az elkövetkező évtizedét. Ekkor és így is született meg az (első és utolsó, jelenlegi tudásunk szerint) ELANOR magazin. Nevét a Gyűrűk Ura könyvek egy fehér virágáról kapta, ami Mordor földjéből is kinőve a „remény” szimbóluma az utazóknak.
Egy valódi mítosz övezte és övezi az első (teljes) rajongói fordítását az AD&D-nek Magyarországon. Részleteit fénymásolatról-fénymásolatra őrizgették, sokan állítják/állították magukénak a szerkesztési és gyűjtői munkát ami mögötte van és többen alkottak „rendszerére” (~mert nevezhető néhány elhajlás miatta sajátjának) saját világokat, amik aztán maguk is különböző ismertséget értek el.
Mostanra talán már többen értesültetek róla, legalább az utolsó hírlevelünkből, hogy a magyar fejlesztésű Gallia szerepjáték új, MMXX alcímmel dobozos második kiadásban megjelent egy új kiadó, de a régi kreativitással a